Hiba Krisztina: Fekete igazság

 

Fekete napok, fekete éjszakák,

Fekete eső, a fekete égen.

Fekete hullámvasút, amin ülök éppen. 

 

Fekete mező, fekete madarak,

Fekete mosoly a fekete tavasznak.

Fekete álomban, fekete árnyak. 

 

Fekete tetőn, fekete eső kopog.

Fekete emberben a fekete lélek, haldoklik, mire feleszmélek. 

 

Fekete álmomban minden olyan fényes,

feketén fényes.

Sötét van, de mégis látom a kiutat, habár már holtan. 

 

Fekete pisztoly, fekete homály,

Fekete töltény, fekete halott.

Fekete gondolataiban, fekete madarak,

Fekete csókban, fekete akarat. 

 

Fekete hullámvasút, amit érzek éppen.

Fekete tárgyak, a szökés közben.

Szöknék, futnék az érzés elől, de fáj tudni, nem vagyok jól.

Fekete fájdalom a fekete betonból. 

 

Fekete betonon sétálva, fekete könnyeket visszatartva.

Fekete tájat látok ha körbetekintek, ebbe belefulladva. 

 

Fekete tanács egy már elfeketedett világról,

Fekete lelkű és szívű embertől:

Meg fogod látni az igazságot a vércseppekből. 

 

Vércseppekből, hogy mégis mi történt, 

de van kiút ne feledd,

Csak szedd össze magad és a fájdalmat már meg sem kell érezned. 

 

Fekete gödör a fekete úton,

Van még egy hely mellettem a vonaton.

Gyere velem, elkísérlek,

Lelépünk ketten, közben még mesélek. 

 

Fekete vonaton, fekete mese,

Fekete távolba sietve, a kétszínű embereket elégetve.