Horváth Balázs versei

 

 

Régi mese

 

Csillagokkal teli éjszakán,
elmélkedve nézem a messzeséget.
Felvillan egy régi emlék,
aranyos, kedves, szívet melengető kép,
csakhogy egy folt van rajta,
hisz legszebb emlékeink fakulnak,
kopnak az évek alatt.

 

Már gyűrött bőröm mesélni tud,
élet sebeit hordozza hullámok alatt.
Téliesedő lombkoszorúm sok esőt hordoz.
Apró fecskék lába nyoma rejlik arcomon,
szemem hordozza büszkén mint,
elsős gyerek az iskolatáskát.

 

Remegő kézzel simítom végig,
egykor fiatal babám arcát.
Mosolya mint régen, ékesen,
csöpnyi gödröcskével rámkacsint.
Egy könyv öreg lapjaként mesélek,
s jövőm fiatal örzői olvasnak göndör nevetéssel.

 

Öreg templom harangja megszólal
s tudom más most a hangja,
Nem szól ékesen, vígan,
de harmóniák kongása
körbe öleli lassan múló
zsémbes szívemet.

 

 

 

Színház az égen

 

Üstökösök tánca festi az eget

csak úgy, mint szürke hétköznapokon

A szabadság neve.

 

Égi színjáték boldogítja az embert,

ha már szíve tele van,

Meggyógyítja a lelket.

 

Vihar előtt égi lepel borítja az eget

S csillagokat az ember keresi,

mint szerelmes hölgy a szerető levelet.

 

Csillagos térkép vezeti a vándort,

Elrepíti messzire,

Mint fiatal legényt a családtól.

 

Bolygó koszorú gyertyája

Melegít fel az étert,

Egyszerű ember öröm forrása.