Lovas Sándor versei

 

Látlak

 

látlak.

mélán suttogó, szétfoszló árnyak

vergődő hangorkán ingoványba zárnak.

látlak.

rám aggattad. faggattad, ki önmagát

alázta, tiporta, meg sosem hallgattad.

vak tévhitnek nem terhesek a szárnyak.

látlak.

egy mondattal.

s bár hiányos, többet mond,

mint más megannyi szótaggal.

falat kenyér, mit léthosszig hiába várnak.

látlak.

 

 

Csenderi

 

dobban.

elhamvadt szikra lángra lobban.

s ha éltél már elhagyottan,

fullasztó, ordító csendben,

csitulj: már minden rendben.

 

kegyes,

máskor bántón mostoha.

mikor hátadat tépi

tenmagad, a lét, tán Isten ostora,

meggyötört mellkasod: zihálón tétova.

 

légszomj.

szürkeség. szürkület. ünnep.

gyógyír: oly valószerűtlennek tűnhet,

egy érintés

mit meg nem szüntet.

 

érték.

együtt a perc, óra, bàrmely lépték.

csoda, 

hisz annyiszor hiàba kérték,

s làm: ezùttal bőkezűen mérték.

 

 

 

Imposztor

 

Fürkésző tekintet mélyen a sajátomba réved.

Bénultan ocsúdva térnék ki előle,

de bármerre temetetlen múlt ingoványába lépek.

Hasztalan próbálok belakni megannyi,

idegen elvárás által sebtében szűkre keretezett képet.

Felfeslő vásznak szálaihoz béklyózva zsibbadtan,

meddőn sóvárgom a létet.

Gyanakvón forgatom.

Mégis hogyan lehetne egy másik lélek tükre görbe?

Csak a kétely néz vissza rám, 

hogy én őket, ők engemet,
tán önmagamat csalom szüntelen tőrbe?

Remélvén, hogy magvában megroppant lényem

nem hullajt újabb szilánkot,

tétova hangon még egyszer csapóért kiáltok.

S még ha esetlen kézzel is alkotok sajátot,

már nem önmagukat feltépő sebek szűrőjén
keresztül szemlélem a világot.