Marosvölgyi Anna versei

 

 

Reality csekk

Mind mások és meghasonlott hasonmások vagyunk egyszerre,
Kétségtelen egység helyett a félelem létünk vegyszere.
én szintén, Te szintén, ő szintén,
Minden szinten, félvén, ritkán őszintén.
Hamis hatalmunk a formalitás,
Kényszerzubbonyunk a normalitás.
A valódi idő az ittben most is ott van,
Addig, míg múltunk a jövőnkbe toppan,
Hogy tükröző trükként hátad mögött
Lehulljanak a színházi függönyök.
Képlékeny képzeleted képtelenné tesz,
Hogy képeket képezve tényleg emlékezz,
Megismerd magasabb önmagadat,
Mellkasod mélyén dobogó magodat,
S most megéld és megtartani tanuld.
Ez a hang odabent, reszketve elhalkult.
Egód rád ordítva óv de leblokkol.
Lelki holtkóros ki neki vakon behódol.
Akik akarnak akár sokáig is játszhatnak,
De rabszolgái maradnak csupán a látszatnak.
Te kéred még a szundit és halasztod jövőre,
Vagy eleged van végre és felkelsz ma az ébresztőre?

 

Sem-mi

Sem a rossz, sem a jó.
Sem a csend, sem a szó.
Sem a tűz, sem a víz.
Sem a szag, sem az íz.
Sem az idő, sem a tér.
Sem a hús, sem a vér.
Sem az élő, sem a holt.
Sem a lesz, sem a volt.
Sem a föld, sem az ég.
Sem a kezdet, sem a vég.
Sem a fent, sem a lent.
Sem a kint, sem a bent.
Sem a te, sem az én.
Sem a sötét, sem a fény.
Sem a férfi, sem a nő.
Sem a selyem, sem a kő.
Sem a gyermek, sem a felnőtt.
Sem a vízcsepp, sem a felhők.
Sem a fa, sem a virág.
Sem a Nap, sem a Holdvilág.
Nem valóság addig kívül semmi,
Míg meg nem tanulsz belül jelen lenni.

 

Fél(reér)tés

Nem értettem félre,
inkább csak nem értem...
A szívem bent szorult egy ködös "miért"-ben.

Kiürült az utca, odalent hideg volt.
Már nem sötét, még nem világos az égbolt.
Ketten dideregve vékony paplan alatt,
álmos éberséggel hallgatni hagytalak.
Ismerős talán a tétova, néma csönd,
mikor dermedt testtel tetteted a közönyt,
közben mellkasodban, mint egy riadt madár,
úgy verdes a szíved, kis híján tovaszáll.
Mikor az akarat két pillanat között
félelmekből felépült falba ütközött,
túl kusza az érzés, túl sok a gondolat,
fejedben egy kis hang lelkesen fojtogat.

Aztán átkaroltál. Erősen, hirtelen.
Természetes volt, akárcsak, ha végtelen,
régre visszanyúló földöntúli emlék
feküdt volna akkor a helyemre melléd.
Borzongató, villanásnyi felismerés.
Csak ennyit jelentett ott az az ölelés.
Válaszul rá, mint lelkeden a kilincset,
átkulcsolt ujjal rád adtam a bilincset.
Olyan lakattal, mi bármikor elenged,
de mikor fázol, önzetlenül melenget.
Lehunyom a szemem, és visszagondolok,
csak ezután történt a legfurcsább dolog.
Talán én álmodtam, talán te aludtál,
de úgy rémlik, reggel egyszer megcsókoltál.
Véletlen-e az, ami ennyire ritka?
Maradjon a hajnal félhomályos titka.

Mert nem értettem félre,
inkább csak nem értem...
Ha ez "nem", mégis miért?
S ha "igen", miért nem?