Németh Zsanett versei

 

Papírdoboz

 

Papírdoboz vagyok.

Ott állok a szekrényben hónapok óta

És azt várom, hogy elővegyél.

Hogy kidobj, hogy elégess

Hogy újrahasznosíts.

Kérges szívem csak arra vár

Hogy kidobj, hogy elégess

Hogy újrahasznosíts.

Talán ajándékot találtál bennem,

Azóta ott állok a szekrényedben

És még mindig várom, hogy elővegyél.

Hogy kidobj, hogy elégess.

 

 

Tudatlan

 

A felhőket nézem és kattog az agyam

Mikor lettem ilyen boldogtalan?

A Nap ragyogása sem csitít

Bennem maga az üresség sikít.

 

Segítséget amúgy minek kérjek?

Az ítéletektől sokkal jobban félek

Magasról tegyünk inkább a problémára

És drogozzuk magunkat hullára.

 

Persze, tekerd azt a cigit,

Talán ez majd elnyom kicsit

Persze, szívd fel azt az utcát

Így bolyongok nap-nap után.

 

Míg a végítéletemet várom

Beülök a bárba és lecsúszik vagy három.

Rövidital. Nem hosszútávú, de erős.

Elhiteti velem, hogy én is lehetek hős.

 

 

Képes volnék

 

Elvesztettem az időérzékem

S csak rohanok a semmibe.

Halhatóvá tetté.

Egyenesen halandó lettem miattad.

Én képes volnék halni érted.

 

Az ablaküveg is a te arcod veri vissza,

Pedig rég elmentél már

És nem gondolkodsz rajtam.

Mégsem bírom feladni

Én képes volnék élni érted.

 

A káosz sosem volt még ilyen gyönyörű

Belehalnék szívesen.

Védenélek míg világ a világ

Fájjon, égessen el.

Én képes volnék ölni érted.

 

Az idő siet, én egyhelyben állok

Így rohanok vesztembe – beléd

pedig te csak rombolsz engem,

Menj el hát! Büntess!

Én képes volnék sírni érted.

 

Bűntelen vagyok

Másképp, ha szeretni bűn,

hát én folyton vétkezem.

Tékozlok és pazarlok.

Én képes volnék bármire érted.

 

Képes volnék újra halhatatlanná lenni, nélküled.

Vessz el! Tűnj, csak ne érezzem ezt a kínt.

Hagyj felszabadulni, engedd, hogy az legyek mi

lehetnék,

ismétlem: nélküled.