Nyirádi Orsolya novellái

 

Cigaretta

 

Esteledett már, úgy 6 óra körül lehetett. Most, hogy a „hülye Covid” miatt 7-kor bezárnak a boltok, és 8-ra mindenkinek otthon kell lennie, mert ha nem, akkor jaj lesz szegény fejednek! Igyekeztek az emberek kihasználni minden lehetőséget arra, hogy ilyen-olyan módon, de kint legyenek. Annak ellenére, hogy baromi hideg volt, sok ember lézengett az utcákon: ki boltba ment, ki onnan jött megpakolt táskákkal, valaki kutyát, vagy gyereket sétáltatott, esetleg mindkettőt. De szép számmal akadtak futók is. El is gondolkoztam, hogy nekem is újra neki kéne állnom futni, mert hát a „beach body” télen készül, de valahogy nem vitt rá a lélek.

Utam a Vizslapark felé vezetett. Mivel még volt fél órám a megbeszélt találkozómig, de nem volt kedvem otthon ülni, és amúgy is tele volt a hócipőm, gondoltam inkább kerülő úton megyek. Így, ahogyan „világfájdalmasan” kell, elindultam a Kossuth úton: maszkot fel, fülek bedugva, zene max hangerőn. Ahogy a ködszitálásba burkolózott utcán megyek, Ivan Moody hangjában elmélyülve át a zebrán, majdnem elcsapott egy fekete Merci. Intettem is a szőke hajú napszemüveges plázacicának, hogy bocs, nem figyeltem, mire a szöszi padlógázzal, és kb. kétszázhúszas vérnyomással elszáguldott, miután épphogy átértem a túloldalra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben izgatott a dolog; még azon se lepődtem meg, hogy a csaj este, sötétben, télen napszemüvegben volt, annyira nem érdekelt úgy semmi sem. Gondoltam magamban, legközelebb kiírom a hátamra, hogy „Anyám B. M.”

Menet közben egyre csak a gondjaim cikáztak a fejemben. Volt belőlük bőven, sőt, más gondja is az enyém lett, pedig nem kértem. Miért kell még más terhét is cipelnem, vagyis inkább miért hagytam, hogy az én bajom is legyen? Ideges lettem. Az igazat megvallva, mostanában mintha megváltoztam volna: semmi nem érdekelt (azt a pár dolgot leszámítva, amit pont, hogy el kellett volna engedjek, és amiken rendszerint vagy felhúztam magam, vagy padlóra kerültem), és egyre többször gondoltam arra, hogy rágyújtsak vagy füvezzek, pedig soha egyiket sem csináltam, irtóztam még a gondolatától is. De egyre inkább izgatott a dolog. Most is épp azon agyaltam, hogy idegességemben milyen jó lenne elszívni pár szálat, hátha lenyugtat, elvégre annyi embertől hallottam, hogy „hát, én csak azért szívom, mert megnyugtat”. Pont az utamba esett egy trafik. Némi hezitálás után fogtam magam, benyitottam, és vettem egy dobozzal. Mondtam az eladónak, hogy valami gyengét adjon, már ha van olyan, mert hát azért még szűz tüdővel ne essünk már neki egyből a legerősebbnek. Adott is egy doboz fehér Dunhillt, ami, mint kiderült, az egyik legdrágább cucc. Mindegy, gondoltam, nekem van cigim, neki meg csináltam forgalmat. Éljen, mindenki boldog. Továbbmentem.

Ahogy bekanyarodtam a sarkon, két „jól szituált” fazonba botlottam. Még maszkon keresztül is érezni lehetett a belőlük áradó cefreszagot. Na, de mit ad Isten, cigit kértek tőlem. Én nem tudom, ezek mily csodás képességek birtokában vannak, hogy a hátizsákom mélyén levő, fel nem bontott cigi bukéját is megérezték… lehet a pia ad ilyen szupererőt?

Rövid gondolkodás után rávágtam, hogy nincs nálam, aztán faképnél hagytam őket.

Jó 20 perc után oda is értem a Vizslaparkba. Pár futót leszámítva teljesen kihalt volt az egész. Kolleganőim mondták, hogy sötétben nemhogy egyedül, de még társaságban se tanácsos ott mászkálni. Sok legenda keringett a parkról: állítólag egyszer egy fagyos téli estén, egy futó párt késeltek meg, akik nagy szerencséjükre túlélték. A tetteseket hetekig nem sikerült kézre keríteni. A hír bejárta az egész országot, újságok cikkeztek róla. Végül kiderült, hogy két tök átlagos kinézetű csóka volt, akik kicsit felöntöttek a garatra, és összeszólalkoztak a futókkal. Bár, az nem derült ki, hogy honnan került hozzájuk a kés. Meg egy csomó minden más se. Egyébként ezen kívül több megerőszakolásnak, zaklatásnak, kisebb-nagyobb rablásnak, meg még ki tudja minek volt tökéletes színtere a park, mivelhogy a világítást eléggé kispórolták belőle.

Kerestem egy olyan padot, ahonnan azért látok is valamit, meg nincs is nagyon a sötétben. A biztonság kedvéért a fülhallgatót kihúztam, mondom, nehogy ne halljak semmit. Előkerestem a táskámból a frissen szerzett zsákmányom. Gondoltam, most jó lenne kipróbálni. Öngyújtó volt nálam, mivel az - ilyen „túlélő felszerelés” jelleggel - mindig van a táskámban. Kicsit izgatott is voltam, meg féltem is, mert még sose csináltam. Mondom, biztos, nem egy nagy kunszt, hiszen a nálam jóval fiatalabbak is úgy szívják, mintha csak levegő lenne. De azért lehet, jó lett volna, ha mégse egyedül állok neki, hátha valami olyan hatása lesz rám a betegségem miatt, ami nem feltétlenül lenne jó. Mintha csak az Ég is meghallotta volna a gondolatom, arra jött egyik jó haverom, Józsi. Először alig ismertem meg tetőtől talpig felöltözve, maszkkal az arcán. Beszélgettünk egy picit, röviden megdumáltuk, kivel mi van, aztán mondom neki, pont jókor jött, segítsen már, hogyan kell rágyújtani. Józsi úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, hogy pont én, aki ki nem állhatja, ha mellette bagóznak, cigizni akarok. Jó nagyot röhögött, és csak ennyit mondott: „Te hülye vagy.” Mondta, hogy inkább ad az övéből, meg akkor már beszáll ő is. Láttam rajta, hogy felettébb viccesnek tartja, hogy én majd most szépen rágyújtok. Mondta, hogy először megmutatja, hogy mit és hogyan. Mint a jó kisdiák jól megfigyeltem a mutatványt, aztán jöttem én. Kezemben, majd számban a cigi, meggyújtottam, harmadszorra sikerült is, aztán szívtam belőle egyet, próbáltam benntartani, de olyan köhögés jött rám, azt hittem, megfulladok. Józsi is fuldokolt, csak ő meg a röhögéstől. Közben megállapította nagy bölcsen, hogy „abban a tipikus női dohányos testhelyzetben ülök”.  Kb. a fele slukkot szívtam el, a másik felét elnyomtam, majd még mindig kissé köhögve kijelentettem, hogy köszönöm szépen, ennyi volt. Józsit - úgy láttam - nagyon mulattatta a dolog.

Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazaindultunk mindketten. Félútig elkísért, elköszöntünk, majd mentem tovább. Siettem, mert most meg én voltam megkésve a megbeszélt idő után 10 perccel. Hazaérve, gyorsan megfürödtem, fogat mostam, hogy a bagószag kimenjen a számból, csinibe öltöztem, és vártam az emberem a megbeszélt találkozóra. Három óra várakozás, és semmi üzenet, hogy „ne haragudj, közbejött valami, de ígérem, bepótoljuk” után ideges lettem, káromkodtam egy sort, aztán eltört a mécses. Mérges lettem magamra is, meg az emberemre is. Fogtam magam, kiültem a panellakásom erkélyére, és rágyújtottam. Többé már nem fuldokoltam.

 

Saeculorum (feloldozás)

 

A világosság lassacskán kilopódzott a helyiségből. Félt. Félt az úton levő sötétségtől. Gyorsan még utoljára körbenézett, és örökre eltűnt. Észre sem vette, hogy valaki más is van még ott rajta kívül.

A kis helyiség egyik sarkában egy kádban feküdt. Mélységes csönd honolt, amelyet apró, halk csepegések tördeltek: egy csepp, két csepp, három csepp, négy csepp…

Ő csak meredten bámulta a vizet, amely lassan egyé vált csepegő vérének gyönyörű színével. Nyugodtan feküdt a bíborvörös vízben. És csak várt…

A kád mellett egy kés hevert szomorúan. Senki sem vette észre, ahogy a vércseppek, mint megannyi bíborszínű gyöngyszemek, szertegurultak a kis helyiségben, és többé nem tértek vissza.

Halk kopogás hallatszott. A ajtó lassan kinyílt. Egy csuklyás, fekete alak állt a küszöbön. Ő még mindig a kádban feküdt, meredten bámulva maga elé, de amint meghallotta az ajtó nyikorgását, hirtelen megváltozott: felült, és arca felragyogott. Tekintetük találkozott. Mindketten mosolyogtak, majd a Halál megköszörülte torkát, és udvariasan köszönt. Ő is üdvözölte.

Lassan kiszállt a kádból, és hagyta, hogy a Halál segítsen neki. Tekintetük ismét összetalálkozott, de most hosszasan nézték egymást. Közben a Halál végigsimított a haján. Aztán egyszer csak ajkuk összeért. Gyönyörű csók volt ez, talán a legszebb, amit valaha is kapott: tele szenvedéllyel, érzelmekkel. Meztelen testét egyszerre öntötte el a forróság, és rázta a hideg. Szinte beleremegett minden porcikája, annyira boldog volt. Eközben a Halál kezével a testét simogatta oly gyengédséggel, ahogy még sohasem érintették meg. Ezután hosszú percekig csak némán ölelték egymást. Végül így szólt a Halál:

- Itt az idő. Mennünk kell!

Jéghideg ujjaival a lány arcát simogatta.

(Ő is érezte, hogy, mennie kell; így hát boldogan fogta meg a Halál kezét. Így léptek ki együtt az ajtón, kézen fogva, boldogan. Aztán örökre eltűntek.)

         A víz is, mintha csak megérezte volna, hogy többé nem térnek vissza: lassan csepegett még néhány utolsót búcsúzóul…egy csepp… két csepp… három csepp… négy csepp… és örökre elhallgatott.