Purger Anna: A mosoly

 

Bambán áll a tükör előtt. Újra és újra végig méri magát világos szemeivel.

-Milyen legyek ma? – kérdezi tükörképétől. – Rideg? Szomorú? Morcos? Talán van valaki az utcán, meglesem, hogy milyen arcot öltött magára.

Az ablakhoz lép, de csak óvatosan, meg ne lássa senki. Odakint esik az eső. Sötét, görnyedt alakok lépkednek sietve fejük felett fekete esernyővel. Alig vannak, s mind ugyanolyanok. Az egyik talán kicsit egyenesebb háttal sétál…nem, mégsem, hisz rögtön visszagörnyed.

A függöny meglibben és emberünk egy gyors mozdulattal lebukik a földre. Nem láthatják így, hisz nincs meg az arca. Az idő szomorú, így neki is szomorúnak kéne lennie, de mi van, ha az emberek morcosak az idő miatt? Jaj, csak nehogy más legyen, mint a többi! Nyomban kitagadnák, ócsárolnák és utána köpdösnének, mert ő más. Most meg mit csinál? Leül a bevetetlen ágyra. Az órát nézi, mindjárt fél nyolc és még nem indult el otthonról. Tekintetét a polcra vezeti, Ott vannak az arcok. Morcos, szomorú, rideg, közömbös…

Feláll. A polchoz sétál és egy gyors mozdulattal lesöpri a maszkokat a földre. Összetörnek. Ó, ne! Mégis mit fog magára ölteni? Jaj, csak ki ne tagadják! Most pedig oly furcsán néz ki. Szemei kissé szűkebbek, szája pedig felfelé görbül. Felfelé?

Fehérbe öltözik és elhagyja a szobát. Kilép az utcára és ragyog. Mintha csak egy fényes ruha venné körül, úgy ragyog az utcán. Megállnak a sötét, görnyedt alakok a rohanásból és ránéznek. Jaj, csak ki ne tagadják! Furcsán néznek rá, de ő csak ragyog tovább. Majd, mintha a ragyogás hatna rájuk, melegség járja át őket. Leengedik ernyőjüket és kik eddig görnyedten, most egyenesen állnak. Az égre néznek, ahonnan már csak szemerkél az eső. Szájuk vonalai felfelé kúsznak és ők is most már…mosolyognak.