Azt hiszem, ezt jelenti számomra az idilli egzisztencia

 

Amíg el nem jön értem az örök sötétség,

s nem húz le magával a mélybe,

örökké sajnálni fogom azokat,

akik a csillagokra néznek;

akik holdfényes mezőkön,

kristálytiszta tengerek partján járnak,

belélegezve a sós levegőt;

látják, ahogy a horizont lassan a víz tükrébe olvad

finoman, de megállíthatatlanul;

és nem éreznek semmit.

Ellentétben velünk:

azokkal, akik úgy érzik,

hogy pusztán egy szó, egy egyszerű gesztus

egy egész napot, mennyországgá,

egy egész hetet csodává

és egy egész hónapot játékos várakozássá tehet.

Szívünk mélyén pedig mindig abban reménykedünk,

hogy talán ez az érzés másnap is velünk marad.

Néha így is történik.

Néha viszont nem,

bár ugyanaz a gyermeki vágy így is velünk marad;

ugyanaz a csoda,

ugyanaz a játékosság.

A képesség, hogy minden egyes alkalommal

ugyanabban az áhítatban legyünk

egy üzenet láttán,

egy leheletnyi friss levegőtől,

egy pillantástól a fent lévő csillagokra,

vagy a puha tavaszi fűtől egy kietlen tél után,

ami úgy öleli át a lábunkat, akár egy meleg papucs.

De ez csak azokban van, akik megnyitják szívüket,

és hagyják, hogy ezek csodák maradjanak,

nem pedig gyengeségek.

 

 

Mindenütt jelenvalóság

 

Látom a félig ferde mosolyodat

és az összes hazugságodat

minden egyes hegemben, amit újra és újra véresre vakartam,

csak hogy újra tudjam érezni azt az édes zsibbadást.

Hagyni, hogy halványuló képed

egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanjon a feledésbe,

miközben valahogy mégis érezni gyötrelmes jelenlétedet,

ami örökké ujjbegyeimen és körmeim alatt marad.

 

 

Pirkadat

 

Az égbolt leesett a lábaink elé;

beköszöntött az örökös éj.

Ám hol eddig sötétség honolt,

azt betöltötte a fény.

 

Mélykék szívemen át zuhant

a tűző nap lefelé;

s amihez ért, útja mentén

új életet lehelt belé.

 

S bár előttünk holdkő trónján

ott ül a végtelen sötét,

fényed átjárja sűrű ködét.

Szemeid égboltja örök nyárközép.