A mütilénéi szépségverseny
Leszbosz szigetén akkor is az én lányaim az elsők! Akkor is, ha a két másik mütilénéi lánykör vezetője, az a hitvány Gorgón meg az a buta Andromedám, megpukkadnak mérgükben. Hát pukkadjanak is meg! Hol látott a világ az én tanítványaimnál és társnőimnél szebbeket? Atthisznál, Megaránál, Gongülánál, Euneikánál, vagy Anaktóriánál? Egyik szebb, mint a másik. Az én saját lányom, Kleisz is szép, ez csak természetes. De a versenyt Anaktória fogja megnyerni. Mégpedig toronymagasan. Hogy miért? Mert nemcsak, hogy szép, de ő tudja a legszebben elénekelni a dalaimat. Az erre az alkalomra írott dalomat máris betéve tudja, és mondhatom, varázslatosan énekli: Persze könnyen hajlik a nő kedélye,/ Gyakran eltéríti Erósz a lelkünk – // Így ma szép Anaktóriám, ki távol/ Él, jut eszembe.// Sokkal inkább lássam a lépte báját,/ És az arcán felragyogó derűt, mint/ Lüd szekérsort vagy gyalogoshadat, mely/ Fegyveresen küzd. És közben olyan édesen mozog, hogy…
Szóval holnap lesz a nagy nap. Minden és mindenki készen áll. A lüdiai fejdíszeket, ha nehezen is, de meg tudtam szerezni a lányoknak. És hogy mutat rajtuk! Szép szüzeim, bizony, még Zeuszt is magukba bolondítanák… Én legalábbis nem csodálkoznék ezen. De majd bolond leszek kitenni őket, piszkos fantáziájú férfiak prédájául!
Harmadnap…
Éroszra mondom, ez már több a soknál! Anaktória tegnap óta sír, mint a záporeső… Az egész lányközösség a haját tépi, zokog, és jajveszékel. Én is a hajamat tépném dühömben. Legszívesebben kikaparnám annak a szemét! Annak a szemét Andromedámnak. Természetes, hogy csaltak. Olyan a világon nincs, hogy nem Anaktória a legszebb a világon. Teljes képtelenség. És tessék! Csak második lett.
Egy hétre rá…
Még mindig a gyász és a fájdalom! De már kevesebbet sírunk. Szegény jó Anaktóriám engem vigasztalna, a drága szűz, és a többi, ám én vigasztalhatatlan vagyok, holtra vált, és a többi… A minap ezt a bús verset írtam, nem is tudom, talán magamnak: … meghalni hív valami vágy,/ s harmat áztatta lótuszos partjait/ meglátni Akterónnak. Leányaim, mikor elcsukló hangon elénekeltem nekik ezt, bizony, a vállaimra borulva zokogtak, s velük együtt én is. Persze, vállaimon rögtön csurom könny lett az új, legújabb divat szerint készült lüdiai szőttes (valósággal eláztatták szépeim), mire, nagy csuklások és szipogások közepette, fölkeltem, és ezt mondtam nekik:
- Leányaim, Szapphó nem alkuszik! Döntöttem. Holnap elhajózom Szüciliába, Athénba és Lüdiába…
- Ne hagyj el minket, Szapphó! – sikítottak fel rémülten a leányok.
- Csak egy kis időre, Szépeim. A legújabb frizura- és ruhadivatot fürkészem ki, titokban… Anaktóriával megyek… Addig Kleisz lányom ügyel rátok. Legközelebb esélyük sem lesz a győzelemre, ezeknek a…
Reményvesztetten hüppögtek, a szívem majd megszakadt. És ekkor… Ekkor újabb dalt énekeltem nekik: Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb/ lesz tán ettől valamennyi társnőm.
És erre, ha lassan is, de megnyugodtak.
Másnap hajnalban…
Sírtak most is, de immáron boldogságukban. A reménytől, hogy hamarosan viszontlátnak minket. Mi is sok-sok könnyet morzsoltunk el, Anaktóriámmal, mire a hajósok fölszedték a horgonyt.
- Jó utat, Szapphó! Új dalokat is hozz ám nékünk! Jó utat, Anaktória! Vigyázz a Legnagyobbra! – kiáltották búcsúzóul a leányok, telesírt zsebkendőjüket lobogtatva felénk.
Jó szelünk volt. A partról, a zsebkendőket kitépte zsenge, finom, kis kezükből, és – mintha csak az Istenek küldték volna – hozzánk fújta. Egyet el is kaptam. Anaktóriával úsztunk a boldogságban. Az egész út alatt.