Balaton László: Minden reggel

Pocsék, keserű szájízzel ébredt minden reggel. A koszos üvegpohárból hét kortyot ivott, de a sárga lepedék a nyelvén tovább árasztotta a másnapos, fanyar bűzt. Az olcsó, forró kávé valamennyire lemarta a lerakódott, epeszagú réteget. Kicsorbult fülű, kék-arany szegélyű, fehér bögréből kortyolta a fekete, méregerős eszpresszót. Sodort cigire gyújtott, az első slukk után sokáig öklendezett.
  A tízemeletes alatti kisboltban már előző nap megvette a kétdekás vodkát, a Galatasaray-mezes, török tulaj szánakozva mosolygott rá, számolás nélkül vette el a forintra pontos összeget. A rokkantnyugdíj elég volt a kommersz piára, és a napi 2-3 párizsis zsemlére. Még kocsmára is jutott néhány ezres.
   A piros kárpit már kikopott a hát és a fenék évtizedes dörzsölésétől, a két fekete, értelmetlen díszgomb valahogy még tartotta magát, de a bal oldali már csak egy vékony cérnaszálon lógott. A lakozott karfákon párhuzamos körömnyomok futottak egymás mellett. Minden reggel ebbe a recsegő-ropogó fotelbe ült le. Vékony lábait szoros kulcsba zárta, kissé előrehajolt, és lecsavarta a fémkupakot. Hátradőlve meghúzta az üveget, és csak nyelte az átlátszó folyadékot. Szerencsés napjain nem okádott kávés-vodkás gyomorsavat, csak küzdött a hányingerrel.
   Mire az utolsó csepp is elfogyott, a remegése is csillapodott. Az alkohol melege végigáradt az ereiben, kellemes bizsergés futott végig sovány testén. Minden reggel hét órakor indult a közeli kispresszóba. Ahogy belépett a homályos helyiségbe, rögtön megcsapta az a jellegzetes, savanykás szag; verejtékpára keveredett a kilehelt, acetonos szeszgőzzel, a ruhákba beépült bagófüst vegyült a felmosóvíz  hipós-könnyeztető szúrósságával, meghintve némi vizeletbüdössel. A pultot mindig a megszokott törzsvendégek támasztották. Többnyire nagyfröccsöt fogyasztottak, a táskás szemű kocsmárosnő unottan adagolta a jellegzetes, végén visszahajló nyelű merőpohárral. A fényesre sikált söntésen korsólenyomatok fedték egymást, seregnyi légy szívta kótyagosan a lecsorgott sörpatakokat, felettük az elmaradhatatlan muslincafelhő kavargott.
   Nem ivott már nagy mennyiségeket. A fél liter bőven elég volt délelőttre. Közben üveges tekintettel meredt a falra csavarozott tévére, minden reggel ugyanazok a gejl, boldogságszirupos szappanoperák ismétlődtek.
   Délután mindig aludt pár órát. Ez a sötét, gondolatok nélküli időszak volt a nap fénypontja. Kiszáradva, sajgó, lüktető halántékkal ébredt. A spájzhoz csoszogott, a húsz literes műanyag karniszterben még bőven lötyögött a olcsó rizling. Kancsóba töltötte, az esti híradó végére már merev részegen hortyogott.
    Azon a napon is a lakótelepi parkolón keresztül sétált haza a kocsmából, lehajtott fejjel kerülte a szembejövők vizslató kíváncsiságát. Vékony hangra lett figyelmes, fel is nézett, de hiába fülelt, csak az utca forgalma dübörgött. Már majdnem a lépcsőházhoz ért, amikor újra hallotta a keserves nyüszítést. Egy leeresztett kerekű, összefirkált Zsiguli alól jött a segélykiáltás. A jobb hátsó kerék mögött ijedt tacskókölyök kuporgott. Könyörögve nézett guggoló megmentőjére. Valami megmozdult a férfi szívében, akkor, ott, még az ital is a legjobb érzéseket hozta elő lefojtott lelkéből. Felnyalábolta a reszkető, kis testet, kabátja alá rejtette, és felsietett a lakásba.
   A kutya félelmében rögtön a szoba szőnyegére pisilt, majd finoman szaglászni kezdett, és óvatos felfedezőútra indult. Végigszimatolta a szegényes bútorzatot, de hamar elfáradt, és puha fenekére huppant. Hátsó lábával ügyetlenül vakarta bolhacsípte fültövét. A kimerítő tornagyakorlat után éhesen vakkantott befogadójára. A új gazda megosztotta szerény vacsoráját, aztán egész este játszott totyogó lakótársával.
   Másnap hajnalban vidám csaholás ébresztette az eddig oly magányos embert. Az épület mögötti parkba mentek, a kölyök farkát csóválva ugrándozott a nedves fűben. Boldogan hagyta, hogy a környékbeli gyerekek simogassák. A hátára feküdt, szemét lehunyta, miközben a hasát csiklandozták.

   A férfi elfoglalta szokásos helyét az öreg fotelben. A kiskutya mohón nyalogatta borostás arcát. Nehezen görbült mosolyra merev szája, az állán csillogó tacskónyálat egy örömkönycsepp sózta meg. Lassan lenyugodott a pajkos ebgyerek, és elszenderedett a combmatracon. A tejszagú, apró gombóc békésen szuszogott, álmának őrzője mozdulni sem mert. Karnyújtásnyira poros könyv hevert a dohányzóasztalon. Évek óta nem lapozott kedvenc regényébe. Már egy órája olvasott, mikor először feltekintett a sorok közül. A szeme megakadt az éjjeliszekrényen álló, bontatlan vodkásüvegen.