Balaton László: Bögrék

 

 

  Feri portás volt a kisváros főiskolájának egyetlen kollégiumában. Reggel hattól este hatig tartott a nappali, és este hattól reggel hatig az éjszakai műszak. Egész felnőtt életében ott dolgozott. A fülkében. Egy ideig még mondogatta, és minden első randevúján úgy beszélt magáról, hogy ő: recepciós. Ebben akadt némi igazság, mert a kollégium szobát is adott ki kevés pénzű turistáknak, kvázi hotelként is működött. Évek óta nem nevezte magát recepciósnak, évek óta nem randizott. Elmúlt már ötvenéves is, beletörődött sorsába. Portás marad és magányos. Nem fog többé találkákra járni.

  A több évtizedes ülőmunka puhánnyá tette. Tekintélyes pocakot és tokát növesztett. A munkahelyén alig mozgott, csak néha állt fel. Kezével elérte a kulcsos szekrényt, a telefont, a jelenléti ívet, mert azt minden kolléga a portásfülke külső oldalán lévő pulton töltötte ki. Feri ide csak kinyújtotta a tollal együtt. A pulton már nem tartott tollat, mert mindig eltette valaki. Csak akkor állt fel, ha vécére kellett mennie. Már dohányozni sem járt ki a kollégium elé, negyven évesen leszokott.

  Busszal járt dolgozni, pedig csak húsz percre lakott a munkahelyétől. Többször megpróbálta, hogy gyalog indul el, de ilyenkor mindig találkozott egy ismerőssel, aki kellemetlen kérdéseket tett fel neki, hogy mikor nősül – ezt utálta a legjobban -, hogy hogy van. (Erre mi a fenét lehet válaszolni? Az igazat? Hogy sehogy? Hogy pocsékul? Persze, hogy hazudott, mint mindenki: jól.) Inkább buszozott, pedig az éjszakai műszak után fél órát kellett várnia a megállóban. Ott mindig megtalálták a kéregetők, cigit, aprót lejmoltak tőle, de inkább velük találkozott, mint az ismerősökkel. Inkább nézte a buszmegálló mögötti szemeteskukák között futkosó patkányokat.

   Nem csak az emberek miatt kerülte a gyaloglást. Néhány éve vette észre, hogy különös rosszullét fogja el séta közben. Remegett a lába, a talaj olyan volt, mintha szivacson járna, és gyakran szédült is ilyenkor. Ha a pánik erősödött, halálfélelem fogta el. A minimálisra csökkentette a nyílt tereken való tartózkodást. A lakásától a buszmegálló két percre volt, a munkahelyétől alig háromra. Ez összesen tíz perc gyaloglás, ennyit kibírt. Boltba sem járt, sem fodrászhoz, sem színházba, sem meccsre, sehova. Az anyjával élt a másfél szobás lakásban. Az asszony bevásárolt, levágta fia haját.

  Persze, elkerülhetetlen volt, hogy néha ne kelljen egy-egy helyre elmennie. Temetésre, hivatalos ügyet intézni. Ilyenkor kért az anyjától egy fél szem nyugtatót, ez pár óráig kisegítette.

  Feri édesanyja 75 éves volt, - fia szerencséjére – kifogástalan egészségnek örvendett, csak az alvással akadt némi gondja. Feri apja már fiatalon meghalt, az anyja ugyan bemutatott egy-két férfit, az egyik hozzájuk is költözött. Őt hajnalban zavarta el a mama, először a ruháit dobálta ki az ablakon, aztán repült utána a bőröndje is, de már ez is nagyon régen volt.

  Ketten maradtak. Az anya eleinte még biztatta Ferit, hogy járjon el, szórakozzon, ismerkedjen, de látva a fiú sok csalódását, egy idő után már nem erőltette. Feri megöregedett. Soha nem sportolt, satnya, pipaszár lábai, pókhasa, nagy, kocka feje egy rajzfilmfigurát mintáztak. Korán kopaszodni kezdett, azt a pár szál hajat a mama igazgatta, fésülte a feje tetején hol jobbra, hol balra, takarva így a csupasz fejtetőt, de a tonzúra fehérsége így is világított. A látása is megromlott, hétdioptriás, SZTK-keretes szemüveget viselt, aminek bal szárát már szigetelőszalaggal kellett megerősíteni. Ha Feri otthon volt este, akkor közösen tévéztek. Szerették a régi filmeket, ezeket Feri fel is vette a videómagnóval. Hatalmas filmgyűjteménye volt, egy egész polcrendszer elfoglaltak a videokazetták. Ha nem adtak semmi jó filmet a tévében, akkor választottak egyet a gyűjteményből, és leültek a képernyő elé, a gondosan beállított sárga és barna csíkos fotelekbe. A mama ilyenkor kakaót főzött egy kis piros lábasban, mindkettőjüknek kitöltötte, és a bögréket a fotelek és a tévé között álló, alacsony, lakozott dohányzóasztalra tette. Forrón szolgálta fel az édes italokat, a világoskék műanyag bögrék fölött finom pára gőzölgött. Feri édesanyja bölcsődei dadusként dolgozott, onnan mentette meg a konyhai eszközöket a selejtezés elől.

  Feri az éjszakai műszakot szerette. A diákok – ha éppen nem szerda volt, mert akkor bulit tartottak a campusban – 11 után már nem zavarták. Addigra már bezártak a környékbeli kocsmák, minden fiatal visszaért, ilyenkor már vendéget sem fogadhattak. Feri éjjel sokat olvasott. Kizárólag prózát, regényt és novellát. Az ízlése az évek alatt kifinomult lett. Tudta, hogy mit kell, mit szabad olvasni. Tökéletesen ismerte az írók életrajzait, fejből tudta a szerzőkhöz kapcsolódó dátumokat, a művek keletkezési körülményeit, kiadásuk évét. Évekre előre megvolt az olvasási terve, ezt pontosan betartotta. Ha megéri a nyolcvanat, akkor a végére is ér, de ehhez szigorúan be kellett tartania a napi penzumot: 70 oldal, egy sorral sem kevesebb. A harmincas évei elején ő is megpróbálkozott az írással, novelláit el is küldte több folyóiratnak, de csak egy helyről válaszoltak neki, és a visszautasító kritika olyan lesújtó volt, hogy megfogadta, többet nem vesz a kezébe tollat. A portásfülkéből apró szoba nyílt, benne egy szűk, nyikorgó heverő. Ha elfáradt a szeme a sok olvasástól, ide mindig lefeküdt, és aludt egy órát, pedig ez szigorúan tiltotta munkaköri leírása.

  Karácsonykor, szilveszter éjjel, húsvétkor önként vállalta a munkát, a másik két, családos portás ennek nagyon örült, hálásak voltak Ferinek. Élvezte, hogy egyedül lehet az üres épületben, a magány ünneppé lett. Csak kószált az üres folyosókon, bejárta mind a tíz emeletet, liftet nem használt, nem használhatott, nehogy bent ragadjon. Mikor a legfelső szintre ért, már lihegett, fújtatott, folyt róla a víz. A liftházon át, egy nehéz, fekete vasajtón keresztül lehetett kijutni a bitumenes lemezzel borított tetőre. Mikor kilépett, kabátot húzott, sapkát, kesztyűt, élvezte, ahogy kipirult arcát hűti a magasban mindig fújó szél. Az antennákat és a galambürüléket kerülgetve egészen a tető széléig merészkedett, bámulta a várost, belesett a szomszédos lakótelep ablakain. Sokáig állt így, elképzelte, hogy csak előredől, nem ugrik, csak hagyja, hogy lehúzza a mélység, hogy milyen lehet az a pár másodperc, ahogy elsüvít a kollégiumi szobák előtt, talán tényleg leperegne előtte élete filmje, mielőtt becsapódna a betonba, és szétkenődne a parkoló autók között. De minek? Milyen film lenne az? Milyen unalmas és rövid, szürke, fekete-fehér film? Minek? Az anyja belehalna. A temetésén talán egy-két kollégája lenne ott, aztán hamar elfelejtenék. Semmi nyoma nem maradna. Csak egy gyorsan halványodó folt az aszfalton. Egy gazos sírhant, egy lassan elkorhadó fakereszt.

  A többi portással csak váltáskor találkozott, keveset beszéltek. A takarítónők és a karbantartók elkerülték. A diákok bogaras pasasnak tartották, a lányok összenevettek, mikor elmentek a fülke előtt. „Hogy van, Feri bácsi?” – kérdezték gúnyosan. Az első években – mikor még alig volt húsz – kacérkodott a fiatal diáklányokkal, beszélgettek is néha, de hamar kiderült számára, hogy lenézik. Már nem foglalkozott velük.

  Azon a bizonyos napon is - ami később olyan meghatározóvá vált számára, persze, ezt akkor még nem is sejthette  – csak azzal töltötte idejét, mint máskor, vagyis olvasott, néha felnézett a könyvből, és bámult kifelé a fülke melegéből, és nézte a kollégium előtti parkot. Hétköznap délelőtt volt, december közepe, már elkezdődött a vizsgaidőszak. A diákok vagy a főiskolán vizsgáztak, vagy a szobáikban tanultak. Feri szerette ezeket a csendes heteket. A bejárattól balra csupasz tölgyfa állt, egyetlen barna levél tartotta csak magát a dupla üvegajtó fölé benyúló hosszú ágon. Feri ezt figyelte. A felerősödő fagyos szél tépte, rángatta a hősiesen küzdő falevelet. Feri szurkolt neki, és görcsösen szorította az portaasztal szélét, ő is kapaszkodott.

  Annyira lekötötte a levél kétségbeesett küzdelme, hogy nem vette észre a nőt, aki már egy perce a portásfülke előtt állt. A kinti hideg után a kollégium előterében izzasztó meleg volt, a nő kigombolta szürke szövetkabátját, kezében tartotta fekete kötött sapkáját, sálját kioldotta. Zavartan mosolygott, és várta, hogy a portás felfigyeljen rá. Feri nem számított látogatóra, felugrott, széke nagy csattanással hátradőlt. Kipirult arccal, reszkető kézzel nyitotta ki a portásfülke kis méretű, kétszárnyú ablakát. A nő udvariasan köszönt, bemutatkozott, a kollégium igazgatóasszonyát kereste. Állásinterjúra jött, takarítónőnek jelentkezett. Feri útbaigazította, és visszaállította a széket. Leült, a levelet kereste a szemével, az még ott lógott az ág szélén, közben a szél is elállt.

  A nő tíz perc múlva jelent meg újból. Feri megkérdezte, hogy hogy sikerült az interjú. (Nem értette magát, miért beszélget a nővel, senkivel sem szokott társalogni.) Holnap jövök próbanapra, felelte a negyven körüli asszony. Feri most vette észre, hogy milyen szép szemei vannak a nőnek, gyönyörű zöld szemek néztek a férfira. Egészen addig követte tekintetével a távolodó alakot, míg az el nem tűnt a kollégium magas kerítése mögött. Vastag, ringó csípőjét bámulta. A nő feltűnően magas volt, Ferinél egy fejjel magasabb. Bronzvörösre festett haját fiúsan rövidre vágatta.

  Feri másnap hajnalban sokáig készülődött a fürdőszobában. Lezuhanyozott, hajat mosott, pedig nem is volt vasárnap. Megborotválkozott, a szokásosnál jóval több arcszeszt tett magára. Ugyanazt a sportdezodort használta évek óta, de aznap nem nyúlt hozzá. Emlékezett rá, hogy a fürdőszobaszekrény legalsó polcán van egy, az arcszesszel megegyező márkájú és illatú, bontatlan férfiparfüm, még valamikor névnapjára kapta az anyjától. Nyakára és pulóverére is fújt belőle.

  Már fél hatkor a kollégiumba ért, meg is lepődött az éjszakai portás, hogy mit keres ott olyan korán. A takarítónők már az öltözőjükben beszélgettek, kávéztak. Feri ki-kilesett a portásfülkéből, pont rálátott a női öltözőre és az ahhoz tartozó étkezőre. Az ajtó kinyílt, először a két régi takarítónő lépett ki, valamin jóízűen nevettek, majd utánuk az új kollegina jelent meg. Fehér, ujjatlan köpenyt viselt, alatta kék blúzt. A térdig érő köpeny látni engedte izmos vádliját, fekete macskanadrág feszült rajta. Szürke gyógypapucsa és rózsaszín zoknija nagy, legalább negyvenkettes lábat rejtett. Feri mosolygós jóreggeltet köszönt az asszonyoknak. Az évek óta vele dolgozó takarítónők először nem is értették, hogy mit köszönget nekik, és minek örül ennyire. Csak nézték homlokráncolva, összehúzott szemmel. Aztán – ocsúdva a meglepetésből – viszonozták a köszönést, és bemutatták az új munkatársat, Helgát.

  Helga hamar beilleszkedett a kollégiumba. Szorgalmasan dolgozott, sokszor a másik kettő helyett is. Csendesen tette a dolgát, közben mindenkire kedvesen mosolygott. És lépten-nyomon Feribe botlott. A férfi  - aki évekre önkéntes rabságra vonult fülke-cellájába - most a leváratlanabb helyeken bukkant fel, és persze mindig ott, ahol Helga takarított. Hol a folyosón, hol az előtérben,  hol a lépcsőházban. Helgát nem zavarta, hogy Feri belegyalogol a friss felmosásba, és - bárgyú vigyorral az arcán - mindenféle ürüggyel beszédbe elegyedik vele. Úgy tűnt, élvezik egymás társaságát.

  Ez a karácsony más volt. Feri most is vállalta az ünnepi műszakot, de most nem bolyongott kísértetként a folyosókon, nem állt a tetőn, hogy nézze az ünnepi díszbe öltözött várost. A fülkében ült, állát a két tenyerébe hajtotta, és ábrándozott. Az olvasólámpa fénye megvilágította a portásfülke magas ablakát, ide vetített végtelen mozifilmet magának. Peregtek a fekete-fehér képkockák, a jelenet változott, csak a két szereplő maradt ugyanaz.

  A következő hónapokban sokat beszélgettek. Mindenről, időjárásról, a kollégákról, a diákokról, hogy milyen rendetlenek, hangosak, hogy mindig összejárják sáros cipőjükkel a folyosókat, hogy nem tudnak köszönni. Aztán ezek a beszélgetések egyre személyesebbek lettek, lassan megismerték egymást. Helga egyedül élt a szüleitől örökölt garzonban, a kollégiumon kívül még gazdag családokhoz is járt takarítani, sőt szombatonként egy étterem konyhájában is besegített. Két kanári várta otthon és a rajzai. Helga minden szabadidejében rajzolt. Madarakat, csak madarakat. Színes grafikái ellepték az egész lakást, a falakon, a mappáiban, a rajzasztalán százszámra repdestek, tollászkodtak, csicseregtek a fenyőrigók, flamingók, szalakóták, papagájok, mindenféle madár a világ minden tájáról. Mikor ezt elmondta Ferinek, a szájához kapott, bevallotta, hogy ezt még nem mesélte el senkinek.

  Feriben rég elfojtott érzések kezdek feltörni, szerelmes lett. Azon vette észre magát, hogy folyton Helgára gondol, állandóan mosolyog. Egyik reggel még meg is ölelte az anyját, és egy puszit is adott a meglepett asszonynak. Megbolondult ez a gyerek? - értetlenkedett az anya. Évek óta először új ruhákat is vett magának, farmert, egy inget, egy barna bőrcipőt. Fogyókúrázni kezdett, a fülke magányában felüléseket és fekvőtámaszokat csinált.

  Napról napra nőtt benne a vágy, kívánta Helgát testileg, lelkileg. Utoljára vagy tizenöt éve hívott el egy lányt randizni, az kiröhögte, azóta nem próbálkozott. Eltelt egy év az első találkozásuk óta, Feri elszánta magát. Az egyik reggel édesanyja furcsa zajokat hallott a fürdőszobából. A fia magában beszélt! Ha látta volna! Feri állt a tükör előtt, és gyakorolt. Gyakorolta a szövegét, hogy hogy hívja el Helgát. Még az arcjátékát is elpróbálta. Kellően komolynak kellett látszania, közben kedvesnek is. Fél óra próba után úgy érezte, készen áll. Felvette az új ruháit, és bement a kollégiumba, pedig aznap nem is dolgozott.

  Szerencsére Helgát egyedül találta. Eléállt, és tökéletesen előadta a begyakorolt szöveget. Az asszony nemet mondott, és feldúltan az öltözőbe zárkózott.

  Feri másnap visszavette a régi gönceit, a kitérdesett barna bársonynadrágot, a kinyúlt fekete pulóvert, és visszaült a cellájába. Helga nem ment be dolgozni sem aznap, sem egész héten. Feri magába roskadt, nem beszélt senkivel, nem érdeklődött a többi takarítónőtől, minden visszaállt a régi rendjébe.

  Ezüstvasárnapot megelőző éjjel csendes volt a szolgálat. A diákok nem mozogtak, Feri a sötét fülkében ült, csak a tölgyfán ülő, prédára leső kuvik éles hangja törte meg a csendet. Feri felállt, végigment a földszinti folyosón, a lépcsőházban sárga neonfény vibrált, lassan vette a lépcsőfokokat, a vaskorlátba kapaszkodott. Felért a tizedikre, és kitárta a vasajtót. A hideg bezúdult az épületbe, Ferit mellbe vágta, de kilépett a tetőre. Magabiztosan haladt előre, kevés haját felborzolta a szél, kabát nem volt rajta, de nem fázott, csak a fülei vöröslöttek a fagytól. Megállt a tető szélén, a holdat nézte, a derült fekete éjszakát, a csillagokat. Autók már nem jártak, csak egy taxis posztolt a szemközti mozi előtt. Egy mentőautó szirénázott a város másik végén, tehervonat tülkölt hosszan. Aztán újra csend lett, Feri egyik lábával fellépett az alacsony, csillogó fémlemezzel borított peremre.

 (Igazi férfi vagy, mondhatom! Gyávának tartod az öngyilkosokat, nem? Gyávának tartottad az apádat, nem? Mit akarsz? Megölöd magadat? Megölöd anyádat? Ekkora terhet tennél Helgára? Önző barom vagy! Takarodj vissza a celládba, és éld tovább az unalmas életedet!)

  Üveges szemekkel, lehajtott fejjel szállt le a buszról, miután mindenkit maga elé engedett. Már nem sietett sehova. Ráért. Hosszú évek várnak még rá, ugyanolyan évek, napok, percek. Elindult a latyakos hókásában, a pocsolyákat nem kerülte ki.

  Feri! Feri, állj meg! Feri, várj meg, kérlek!

  Helga ott várta a buszmegállóban, de Feri nem vette észre. A nő utána futott, megragadta a karját, és felemelte a férfi fejét. Feri kiegyenesedett, és érdeklődve nézett az asszonyra. Helga bocsánatot kért az eltűnéséért, meghalt az utolsó közeli rokona is, a kedvenc nagybácsija, a temetésén volt vidéken, azért nem ment be dolgozni. Nemet, mondtam, igaz. Kislány korom óta nem hívott el senki. Engem? Egy ekkora debellát? Felnevetett. Ne haragudj, kérlek. Megismételnéd a kedves meghívást?

  Egész délelőtt beszélgettek, csak sétáltak a lakótelep házai között. Beültek egy korán nyitó cukrászdába. Helga teát ivott, nagy kezeit a forró csészén melegítette. Feri kávét kért és szódavizet, megfogta Helga kezét, és már ő melegítette. Mikor hazaért az anyjához, akkor döbbent rá, hogy nyugtató nélkül sétált.

  Eljött a karácsony, a szenteste. Feri most nem dolgozott, otthon maradt. Az anyjával közösen feldíszítették a kis fenyőfát, együtt ültek az ünnepi asztalhoz, majd átadták egymásnak szerény ajándékaikat. A vacsora után Feri keresett egy régi karácsonyi filmet, a videókazettát a lejátszóba tette, elhúzta a sötétítőfüggönyöket, lekapcsolta a lámpát. Csak a az égősor világított a karácsonyfán. Akkor már Helga is megérkezett, most ő ült az egyik fotelba, Feri anyja pedig a kanapéra. A dohányzóasztalon három bögre kakaó gőzölgött.