Balaton László: Hat napon át, hat éjen 3.

Hat napon át, hat éjen

3. rész Sikátorok

 

      „Mielőtt elmegyek, egy s más akad intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek.”

    Hárman álltak előttem a sorban. A postáskisasszony kedvetlenül ajánlgatta a biztosításokat, a kaparós sorsjegyeket. Lassan teltek a percek, az előttem állók sok csekket hoztak. Egy idős néni - remegő kezeivel - nehezen vette elő az aprópénzt, egy ötforintos le is esett, hosszan kerestük, végül én találtam meg a hatalmasra nőtt fikusz ládája mellett. Nagyon meleg volt a postán, kigomboltam a kabátomat, de így is éreztem, ahogy kövér verejtékcseppek indulnak el a tarkómról. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, a térdeim rogyadoztak, a combomba kellett csípnem, hogy magamhoz térjek. Nem segített, elszédültem. Megfeszítettem magam, hagytam, hogy a remegés katatóniába váltson. Így, ebben a merev állapotban, már jobban éreztem magam. Léptem kettőt, beadtam a plexire vágott kis résen a borítékot, fizettem.

   A posta mellett kezdődtek a kertváros szűk sikátorai. Sikátorok, a város különös sikátorai. Ne Kopert vagy Triesztet képzeljük el. A városnak, a városomnak sokkal egyedibb, szűk kis utcái voltak. Itt nem ódon falak adták a keretet, nem. Itt nem. Itt nem macskakő törte a cipőtalpat. Itt nem lehetett érezni a tenger sós vagy a csatorna döglötthal-szagát. Itt a határt, a vállak lehetőségeit nem a támfalak, hanem a kerítések adták. A drótkerítés. Kék és zöld, de főleg szürke, esetleg rozsdás. A vasrácsok. A tujasor. Az élősövény. A szépen ívelt kovácsoltvas-kerítés. Az udvarokban magányos hinták, üres homokozók, egy kék, műanyag locsolókanna. Egy öreg, fogatlan uszkár.

  A járda itt is szűk, alig méteres. Töredezett beton. Kátyúk, pocsolyák. Itt álltam tíz éve is. Akkor tél volt, rohadt hideg. Még nem akartam megölni magamat.

    Csönd volt. Csönd. Nem csend. A csend az cseng, peng, hangos. Csönd volt. Az utcák csöndje. A házaké. A belváros háttérzaját megszűrték az épületek, a kerítések, a tökéletesen nyírt, az elburjánzott fagyalsövények. Itt csönd. Ropogott a hó a cipőm talpa alatt. A roppanás és a lélegzés hangja, a ki-be fújás, a tüdő sípolása közötti szünetek ritmikus némasága kísért.

  Megálltam. A kabátom felső gombját kioldottam, a belső zsebébe nyúltam, cigarettatárcát vettem elő, az öngyújtó nem volt ott. A kabát- aztán a nadrágzsebeimet paskoltam, végül a jobb farzsebemben találtam meg. Megnyálaztam a cigarettát. Magasra lobbant a láng, az orrom hegyét perzselte. Néztem a vörös-kék csóvát, a szemeim könnyezni kezdtek a forró remegéstől. Átnéztem a lángon, a házak vibráltak, a hótakaró felszínén tünékeny tűzhíd szaladt. Távoli vonatkürt hangját hozta a hideg szél, mentő szirénázott a város túloldalán. Szilágyi-sorokat mormoltam: a nyitott kapunál didereg a január. A zárt kapuk előtt fagyok meg.

 

 

 Mélyet szívtam a cigarettából, a tüdőmet kitöltötte a füst, felizzott a parázs. Csend volt. A cipőmet körülvette a hó, a talpam fázott, a lábujjaimat mozgattam. Kifújtam a füstöt, először az orromon át gomolygott, a maradékot a számon át leheltem ki. Felizzott a parázs. Csend volt.

  Nem ettem semmit reggel óta, akkor is csak egy szendvicset. Az éhségtől fájt a gyomrom. A nikotin most nem élénkítette, nem élesítette az idegszálakat. Elgyengített. A vádlim remegett. A cigaretta végigégett. A csikket eloltottam a hóban, a víznyelőrácsra dobtam, de az megállt a vaskereten. A cipőmmel a csatornába sodortam.  Újra rágyújtottam. Csend volt.

  Finom neszezést hallottam a hátam mögött. Nem láttam, éreztem: egér surrant a garázsajtó tövében. Sötét árny szállt át a fejem fölött. A házak között magasodó mamutfenyőn tucatnyi bagoly lesett prédára.

  Fénycsóva világított meg. Félreálltam. Zöld Dacia gurult el mellettem, rég nem láttam a márkát. Öreg sofőr, szigorú tekintettel. A házak elfordultak tőlem, a hátsó kertet, a garázsokat, a sufnikat fordították felém. A lakók nem húzták még el a belső udvarokra néző sötétítőfüggönyöket, sem le a redőnyöket. Nem számítottak a kíváncsi tekintetre. Önmaguk, azt hitték, egyedül vannak. Néztem őket, de nem vettek észre.

 Testemre tapadó sikátor,
századok szennyét kitáró
ablakok, sunyító szeműek,
házak aljában por-füvek.*

 

  Aztán nyár van. Volt.

  A tujákkal és alacsony, faléces kerítéssel körbevett kerthelyiségben alig fért el a három asztal. A rekkenő hőségben - egyetlen felhő sem fehérlett az égen - csak egy asztal volt árnyékban, illetve annak is csak az egyik fele. A napsütötte részen csillogott a nehéz, üveg hamutartó. Az árnyas oldalon korsó sör, fél konyak, fehér nyári kalap. A kalap mellett bontott barna Sopianae, a cigarettásdobozon zöld műanyag öngyújtó. A padon idős férfi ült. Ősz haja varkocsba fogva, a feje teteje erősen kopaszodott. Szakállában még tartotta magát néhány fekete szőrszál. Bajuszát sárgára színezte a nikotin. Fehér ingje majdnem a gyomorszájig kigombolva, nyakában vékony aranylánc, kis kereszttel. Kezében kis méretű könyv, talán verseskötet. Világoskék szemei követték a sorokat. Szemüvege az orra hegyén. Felnézett a könyvből, ahogy a kerthelyiségbe léptem, a konyakot üdvözlésre emelte, pedig nem ismertük egymást. Lehúzta, sört kortyolt hozzá. Lassú, akkurátus mozdulatokkal rágyújtott, tovább olvasott. Fogadtam a köszönést, biccentettem, jó napot. Benyitottam a kocsmába, kellemes hűvös és fáradt tekintetű pultosnő fogadott, néhány évvel lehetett csak fiatalabb nálam. Úgy negyven körül, még mosolygott a vendégre, de már nem őszintén. A pult íves J betűt formázott, a legömbölyített sarkához ültem le.

 

A szomszéd asztalnál

ül egy szép kislány

a szép kislányokat persze nem lehet leírni

nem is szabad és nem is érdemes

a szép kislányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek

pocsék fiatalemberekkel

s ettől bosszantóan még szebbek

de ez a kislány egyedül

ül és én is egyedül ülök

és

és semmi több

borzasztó hogy én sosem ülök a szomszéd asztalnál

 

 

  A pult hosszabbik oldalán - az J száránál, fekete párnázott bárszéken - magas férfi állt, unikumot ivott - jól láthatóan, hallhatóan és szagolhatóan is -, nem az elsőt. Kedélyesen beszélgettek a csaposnővel, régi vendég, törzs, jól ismerték egymást. A párbeszéd eleinte személyes, a férfiban felgyülemlett alkoholmennyiségnek megfelelően: néhol pikáns, sőt obszcén, és főleg egyoldalú, később zavaros, ideologikus. A törzsvendég - vékony, magas, ötvenes, szőke haja rövidre nyírt, de a nyakánál összeér a hátszőrrel, nem fodrász vágja, borostás, fekete pólót és melegítőnadrágot, fehér sportcipőt viselt, szürke övtáskája a nyakában lógott, jobb lába idegesen rángatózott - állandóan félbeszakította a pultosnőt, a párbeszéd valójában: nagymonológ. A nő türelmes, nem sértődékeny. Hosszú, vastag, férfias ujjaival az alacsonyabb, csillogó fémmel borított pulton dobolt. Kékre lakkozott körmei halkan kocogtak a sima felületen. Miközben a vendéget hallgatta, kilépett az egyik fekete tangapapucsából, és meztelen lábfejével a másik láb izmos, barnára sült vádliját simogatta. Térdig érő, rojtos farmerja a combjára feszült. A fehér trikó mutatta tetovált karjait. Arca erősen sminkelt, a maszk fedte, de nem rejthette a kezdődő ráncokat. Vastag, enyhén nyitott ajkai és nagy barna szemei érdeklődést hazudtak. Hosszú szempillái gyakran összezáródtak, a sötétségbe menekült egy másodpercre. Vállig érő, gesztenyebarna haját babrálta, az unalom és nem az érdeklődés jele volt. Hallotta a hangokat, értelmüket nem kereste, nem is vágyott rájuk.

  Megszakítottam a hömpölygő szófolyamot, rendeltem, nagyfröccs, vodka. A sarokba húzódtam, de az áradat körbevett, már a talpaimat nyaldosta:
- Ismerlek ám, írócskám! Vagy már nem írogatsz? Nem volt rossz az a regényed, de az már tíz éve jelent meg. Azóta nem hallottam felőled. Kifogyott a tinta? Jó mi? A tinta! (röhög, és a fröccsömre mutogat) Elromlott az írógéped? A laptopod bekrepált? Jó kis szöveg volt, nem mondom. Azok a figurák, a kocsmatöltelékek. Hogy is fogalmaztál? Lecsúszott egzisztenciák? Bírtam, na. Még ajánlottam is a tanítványaimnak a gimnáziumban, mint kortárs prózát, aminek a szerzője ráadásul helybéli. Az volt az utolsó osztályom, az utolsó évem a tanári pályán... de mindegy, hagyjuk is...

  A pohárcsepegtető-tálcán legyek sétáltak, a kocsma hűvösébe húzódtak ők is. Felnyalták, -szívták a mosószeres italpocsolyákat. Az egyik légy a pultra szállt, jobb hátsó lába beleragadt - a sarokból így láttam - a kevert- vagy császárkörtefoltba. Rángatta a lábát, hasztalan. Lendületet vett, felreppent, immár csak öt végtaggal. A kiszakadt láb még rángatózott néhányat. A légy a poharam szélén landolt, lepöcköltem, a fröccsbe zuhant. Megsajnáltam, kivettem, a tenyerembe tettem, ráfújtam. Magához tért, részeg repülésbe kezdett, változtatta a magasságát, mintha vihar dobálná.

- Neked volt az a módszered, hogy leültél egy kocsmában, beolvadtál a közegbe, és adatokat gyűjtöttél? Életeket loptál, mint Mándy Iván? Most is ezért vagy itt? Ne haragudj, hogy tegezlek, itt mi mindenkit tegezünk, szóval, miért vagy itt, nem szoktál ide járni, nem is igen láttak mostanában a városban, főleg nem ebben a városrészben. Eltűntél. Miért tűntél el a városból, s mi fontosabb, az irodalomból? De komolyan, most is gyűjtőúton vagy? Bekerülök az új regényedbe? Az új novelládba? Egy rövid tárcádba? Remélem, legalább egy novellába, de az lenne a nagy szám, ha a regényedbe. Regényalak leszek, esetleg regényhős. Hallod, Szilvi?  (a pultosnőre kacsint) Szerintem te sem úszod meg! A párbeszédünk bekerül az új regénybe! A párbeszédünk bekerül az új regénybe? Lesz egyáltalán párbeszéd az új regényben? Lesz egyáltalán új regény? Mármint neked. Lesz új regényed? Vagy tényleg csak megszomjaztál? A sóvárgás hozott ide? Nem kell válaszolnod. Inkább igyunk! Még egy unicumot, kis szódával, Szilvike! És a művész úrnak, amit ivott. Mi az, hogy már eleget ittam? Alig. Éppenhogy csak. Majd én eldöntöm - engedelmeddel -, hogy mikor elég!

  A kocsma most zárva, de az erdő sűrűje már közel. Ott nem zavarnak. Nyugodtan elalszom örökre.

Szivárványló bánat
földre költözött.
Tarló őszre szállnak
birkanyáj ködök.

Dér dereng, halálos,
dermedt förgeteg
lengi át a várost,
érett földeket.

Már a tél villámlik
láthatatlanul.
Szótlan a világ, míg
tavaszul tanul.

 

*Hervay Gizella: Konstancai sikátor