Balaton László: Katonadoboz

 

Van egy szag. Az eltűnt szag. A házban terjengett. Az orromban érzem, de nem tudom azonosítani. A nyomába eredek. Feltérképezem a környezetét. Ha mindent részletesen megvizsgálok, akár eredményre is juthatok.

 Szürke, pöttyös beton járólap, falikút, öreg hűtő és sütő. Falibaba, kis asztal, két szék, alumínium ételhordó. Kék szegélyű mélytányérban sárgaborsó-főzelék, a mákos tészta még az éthordóban. Az ablakmélyedésben réz hamutartó. Egyben maradt hamurúd az el nem szívott Románc cigarettákból. Olyanok, mint a nyúltáp. Elnyomott csikkek is, gyufaszálakkal alattuk, felettük. Gyufásdoboz, Skála Kópé vigyorog. Egy Doxa karóra ketyeg halkan a műanyag, virágmintás asztalterítőn. Kerek, kék számlap. Ezüst számok. Szabóolló. Kanálgép. Katonadoboz. A dobozban fénykép, fiatal férfi, rövidre vágott bajusszal. Az asztal alatt zöld katonazsák. A kisszobában öreg varrógép. Műbőr kanapé, piros. Borostea-szag. Gumivégű, kampós bot. Üveg hamutartó. Újabb csikkek. Itt már Fecske is. Ez vendéget jelez. A rozoga, átlátszó, alacsony szomszédot. Egy-két pohár borért segített a ház körül. Füvet és sövényt nyírt. Néha elvitte sétálni a nagy újfundlandit. Be is vásárolt: kenyeret, vajat, parizert, sertészsírt, vöröshagymát, szalonnát, bort, szódát és cigarettát. Ha megjött a boltból, kapott egy nagyfröccsöt, de csak egyet. Ha kivitte a szemetet, és összegereblyézte az udvaron a faleveleket, még egyet. Leültek a piros kanapéra. És az idős házigazda mesélni kezdett. Főleg a háborúról és a hadifogságról. A Szovjetunióban, egy étolajat előállító üzemben dolgozott. Mindig derűsen adta elő a sztorit. A túlélésért, az éhség ellen lopni kellett. A tábor melletti falu lakosaival egyezséget, egy bartert kötöttek. Mit tudott adni a falu? Nem sokat. Fekete kenyeret, krumplit, uborkát és vodkát.  És mit tudott adni a fogoly? Természetesen étolajat. Na de hogy? Hogy játsszák ki az őröket? Motozás volt, rajtaütésszerűen. A hadifoglyok azonban leleményesek voltak. A helybéliek besegítettek. A kockázatos csereüzletben résztvevő foglyoknak disznógyomrot juttattak be a táborba. Ezt könnyen a lapos hasuk elé köthették. A gyomorba már csak bele kellett tölteni a lopott olajat. Persze, egyszerre csak keveset. A nagy has gyanút keltett volna. Mert a rab éhezik, tehát vékony. Arca beesett, mellkasa mint egy kisfiúé, hasa lapos. Pipaszárvékonyságú végtagok. A vállcsont szinte kiszúrta az inget. De a lényeg a derékátmérő volt. Az csak minimálisan változhatott. Ezért egyszerre csak mintegy fél litert lehetett kicsempészni. Mivel a hét minden egyes napján dolgoztak, ez egy idő után jelentős mennyiséget tett ki. A kapott ellenértéken felül egy jelentős extra jutalom is jutott a szerencsétleneknek. A szintén szerencsétlen helyi lányok és asszonyok vigasza. Hadiárvák és -özvegyek. A rácson innen és túl szövődő pillanatrománcok. Szerelmek nem, csak ösztönök. Az otthon hagyott feleségek, menyasszonyok biztonságos emlékkalodába záródtak. Ez nem megcsalás. Ez jár. Isten megbocsátja, az asszony meg úgysem tudja meg. Aztán megtudták. Persze. Azt letagadni nem lehetett. Volt asszony, aki már a tett pillanatában tudta, akadt, ki már előtte. Aztán mindegyik – kivétel nélkül – megbocsátott. Nem lehetett mást tenni, élni kellett tovább. És együtt kellett tovább élni. Az öreg elmesélte a hazatérését is. Majdnem három év telt el a háború végétől, amíg elengedték. A kisváros, ahova visszatért, örömmel fogadta. Kíváncsi volt, hogy megvárta-e a lány, akivel a háború előtt kezdett el randevúzni. Pár hét pihenés után újra dolgozni kezdett. Egy lábbal hajtott varrógéppel. Nemigen volt pénzük az embereknek új ruhára. Ha nem is élt jól, alapvetően nem panaszkodhatott. A szüleinél lakhatott, ehetett. A ruháit maga varrta. A kevés bevétel elég volt borra, cigarettára, mozira. Egy Buster Keaton-film után kérte meg nagyanyám kezét, mosolyt kapott válaszul, negyvenhárom év házasságot, két fiúgyermeket. Az apámat és a nagybátyámat.

Még egy a fotó, a falon. Apám trikóban, engem tart az ölében. Nézem. Az orrcimpám finoman felhúzva. Őt szagolom.