Balaton László: Oratórium

 

A zene csak lassan halkult el, éjfél is elmúlt, mire vége lett az őrületnek, és Gyula atya végre el tudott  csendesedni a kápolnából leválasztott apró szobájában, az egérlyukban, ahogy magában hívta kényszerlakhelyét az öreg pap. A zsolozsmát is alig tudta elvégezni, a Nunc dimmitis alatt harsány röhögés hallatszott a templomkertből, némi böfögés kíséretében. Az egyik tiszt az ablaka alatt vizelt, egy másik a Szent Mihály-szobornak támaszkodva dohányzott, és valami obszcén katonadalt énekelt. A katonák születésnapot tartottak a refektóriumban. Már délben elkezdték az ünneplést, hamar be is rúgtak. Volt, aki bort hozott a hegyi pincéjéből, volt, aki láda sört, a magasabb rangú tisztek intézték a pálinkát, a vodkát és a konyakot. A lemezjátszót és a hangfalakat felvitték az emeletre. A két utcányira lévő étteremből hozatták az ételt. Hidegtál, nagy kondér babgulyás, velős pacal, marhapörkölt, két tálcán sütemény. A italozás íve pontosan ábrázolható volt egy koordinátarendszerben, ahol az x tengely a múló idő, az y pedig az elfogyasztott alkohol mennyisége. A meredeken emelkedő görbe délután ötre a csúcsra ért, ott megnyugodott, megpihent a platón úgy este nyolcig, majd meredek zuhanásba kezdett.

A szentmise pont akkor kezdődött, mikor a trapéz teteje megépült. Gyula atya alig kezdett bele a Glóriába, mikor kivágódott az oratórium ablaka, és felüvöltött a zene. A hívek felkapták a fejüket, keresztet vetettek. A templombelső felé fordított hangfalakból ordító katonainduló kitöltötte a liturgikus teret. Az oltárról lepattant a hangzavar, végigfutott a padsorok között, megdöngette a templomajtót, majd visszafordult, elfoglalt és meggyalázott mindent. Csak néhány idősebb férfi állt fel, kezük ökölbe szorult, de látva az atya finom fejrázását, visszaültek a helyükre. A mise folytatódott.

Mikor egy éjszaka alatt internálták a szerzeteseket, a kolostor üresen maradt, a hívek pásztor nélkül. A hadkiegészítő parancsnokság rekvirálta a rendházat, de néhány napig eltartott, míg az első katona átlépte a küszöböt. Egy könyv maradt a folyosón, egy fél papucs a dormitóriumban, egy ing a szék támláján. Az egyik ferences testvér az utolsó pillanatban üzenetet hagyott. A Szent Antal-oltár mellől leemelt egy hálatáblát, és ezt írta a hátuljára az utókornak: "1950. VII. 11. éjjel – Si quaeris miracula daemon lepra fugiunt." A következő órában már egy teherautó platóján szorongott rendtársaival, ismeretlen jövőbe zötykölődtek.
Gyula atya nem tudott a tábláról, az üzenetről. Mégis minden éjjel a szoborhoz ment, letérdelt, és Szent Antal közbenjárását kérte. Akkor este is, mikor már a katonák tivornyája kifulladt, gyertyát gyújtott, és belépett a templomba. Lassan ment, már nehezen járt, a hideg kápolna egyre inkább gyötörte az ízületeit. Leomlott a szobor előtt, és hosszan imádkozott, azon az éjszakán különösen sokáig. A felkelő nap beviláglott a templom ablakain, mikor az atya végre elaludt a kemény deszkaágyon.

Fekete parancsnok kiszáradt szájjal és erős fejfájással ébredt. Egy percig azt sem tudta, hol van. Lassan kitisztultak a gondolatai, és azonosította a helyiséget. Az irodája asztala alatt feküdt, mellette egy félig üres konyakosüveg, megragadta, nagyot húzott belőle.
Nehezen állt fel, előbb csak a térdére támaszkodott, megpihent, végül az asztallapba kapaszkodva felhúzta magát. Az ingzsebéből gyűrött cigarettásdobozt vett elő, rágyújtott. Az üveggel a kezében a fotelba huppant, cipőjét lerúgta, a lábát az asztalra tette, újra ivott. Öklendezett, ivott, öklendezett, majd a gyomra végre megnyugodott. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Az a kép még rémlett neki, hogy egy nagy tányér pacalt mer magának, és csak zabál, zabál, hogy szívja fel az étel azt a sok piát, az állán folyik le a szaft, kenyérbéllel letörli, majd a ragacsos masszát a szájába tömi. Teli pofával röhög a társai obszcén viccein. Bort töltenek neki, töményet. Már érzi, hogy sok lesz. Ez az utolsó emlék. Hogy tudja, hogy sok lesz. Érdekes, mindig tudja, hogy mikor elég, de az ital iszik tovább, már nem ő irányít. Vajon milyen baromságokat csinált megint? Mindegy, ő a legfőbb tiszt, senkitől sem kell félnie. Nem is fél. Illetve... Az öreg, rozoga paptól kirázza a hideg. Az a tekintet, ahogy végigméri. Az a barátságos tekintet. Érthetetlen. Na, majd adok én neki, kap a vigyorgó pofájába! A parancsnok megitta a maradék konyakot, rágyújtott, és imbolyogva elindult az egykori klauzúra folyosóján. A padló hullámzott alatta, a falak vészesen közeledtek egymáshoz. Nagy nehezen a lépcsőhöz ért.

Amikor újra magához tért, a fejfájás még rettenetesebben gyötörte. A válla sajgott, a bal térde lüktetett. A szemét sem bírta kinyitni. A homlokához kapott, vastag gézkötést tapintott ki. Felült a fehér vaságyon, körülnézett. Az infúziósállvány melletti szekrényen egy zsolozsmáskönyv feküdt, rajta egy összecsukott szemüveg.