Dávid Ádám: Elfekvő

 

Ifj. Kiss Gusztáv értetlenkedve bámulta a Tündöklő Alkony bejáratánál árválkodó koszlott kapucsengőt. Akárhogy meresztette a szemét, nem talált rá anyja nevére az össze-vissza ragasztgatott, lekapart és újracímkézett névtáblák között. „Elpatkolt volna az öreglány, ez a tróger banda meg elfelejtett szólni róla?” – futott át az agyán. Homályosan emlékezett rá, hogy a jobb alsó sarokban szerepelt özv. Kiss Gusztávné neve, de ezúttal számára teljesen ismeretlen felirat fogadta a 22-es csengőgomb mellett. Végh B. Lajos. „Mi ez, valami rossz vicc?” – gondolta, és mivel a gondnok nem reagált az 1-es gomb nyomogatására, kínjában ehhez a Végh úrhoz csengetett be. Percek óta toporgott az öregek otthona előtt a novemberi hidegben, és épp szitkozódva hátat fordított a rácsos üvegajtónak, amikor megütötte a fülét az a régről ismerős csoszogás, amit anyja az elnyűhetetlen NDK-s papucsával produkált már évtizedek óta. Gusztika gyerekkorában erre a csoszogásra aludt el, és ez verte fel álmából hajnalok hajnalán, mert az anyja világéletében látástól vakulásig a ház körül melózott: tésztát gyúrt, lángost sütött, szennyest mosott, és vég nélkül takarított az öt gyereke meg a belföldi, a német, a jugó és a ki tudja, honnan érkezett zimmerfreies elvtársak után.

Gusztáv összerezzent a hallójárataiba ivódott, kellemetlen, mégis az otthonosság illúzióját keltő csosszanások hallatán, és visszafordult. Anyja kifejezéstelen arccal állt az ajtó túloldalán, hosszan matatott a kulcscsomójával (újabb rémálomszerű gyerekkori zörej), míg végül sikerült kinyitnia a bonyolult zárszerkezetet.

‒ Késtél – mondta a fiának, azzal a földszinti folyosó vége felé indult, az egyszobás kis lukba, ahol idestova harminc éve élt.

Gusztáv nem kívánt az ajtajuk mögött hallgatózó öregasszonyok füle hallatára vitába bocsátkozni az anyjával, így aztán egy bajsza alatt elmormolt „Szervusz, anyu!” után némán követte a csosszanó lépteket a 22-es ajtóig.

‒ Nem késtem, itt dekkoltam már vagy fél órája a ház előtt, anyu – mondta aztán Gusztáv. – Csak valami Végh Lajos volt kiírva a kapucsengőn a te helyeden. Biztos az az idióta gondnok kaparta le a neved.

‒ Így is fognak elkaparni minket egytől egyig, fiam.

‒ Ne kezdd már megint! Még le se ültem, de te már a halálodon merengsz?

‒ Nem igazán van más dolgom ebben az elfekvőben, Gusztika – felelte az özvegyasszony ‒, ahová voltatok szívesek a testvéreiddel bespájzolni, miután az öreged bedobta a törülközőt.

Gusztáv sóhajtva lehuppant a kimustrált kanapéra.

‒ Ezt már annyiszor megbeszéltük! – mondta. ‒ Hát hagytunk volna a szárszói házban egyedül? Így legalább közelebb vagy hozzánk.

‒ Nem mintha olyan gyakran látogatnátok. Mikor is láttuk egymást utoljára? Fél éve?

‒ Ne baszogassál már, anyukám! Így is én járok hozzád a legtöbbet, nem?

‒ Így igaz. Félévente.

‒ Hát ha ennyire terhes a társaságom, akár el is húzhatok a véreres…

‒ Várjál, Guszti. Előbb koccintunk – mondta békítőleg az anyja, és egy pálinkásüveget húzott elő a ruhásszekrénye mélyéről.

‒ Ezt nem hiszem el! Maradt még a fater kóser szilvájából?

‒ Már csak pár korty kotyog az alján. Kész csoda, hogy nem kobozta el tőlem a Pista.

‒ A portás?

‒ Az. De a bugyijaim között mégse mert matatni az iszákos disznaja.

Ezen nevetni kellett. Koccintottak, és egy húzásra bedöntötték a zavaros állagú folyadékot. Aztán szótlanul ültek egy darabig.

‒ Kész szerencse, hogy nem kocsival jöttem – szólalt meg végül Gusztáv.

‒ Megvan még az öreg zaszti? – kérdezte az anyja.

‒ Hogy a viharba ne! Elnyűhetetlen az is, mint a balatoni papucsod.

‒ Hát igen, akkor még nem két évre készítették a dolgokat, mint manapság.

‒ Mi van, anyu, egy kupicától máris rád tört a nosztalgiázhatnék?

Az özvegyasszony egy pillanatra elmosolyodott, miközben újratöltötte a poharakat.

‒ Benedek is mindig ezzel jön.

‒ Az meg ki?

‒ Az új szomszéd a 21-ből. Az ő nevét láttad a névtáblámon.

‒ A Végh?

‒ Az. A hülye Pista rossz helyre ragasztotta a nevét. Szóval ez a Benedek az első napja óta csapja nekem a szelet.

‒ Nem mondod! Őt is pálinkával kínáltad?

‒ A jó édes anyádat, kisfiam. Na igyál!

Koccintanak. Isznak.

‒ Szóval? Mivel jön a Benedek Elek apó? – kérdi Gusztáv kissé szédelegve.

‒ Csak Benedek. Germanista professzor volt, és itt, az Alkonyban mindenkinek a fene nagy némettudásával henceg. Minden délután pontban öt órakor bekopogtat hozzám, vágott virággal próbálkozik (már nem győzöm hová rakni azt a sok drága csokrot), aztán meg azzal nyaggat, hogy beszélgessünk. És ha egy jó szót merek szólni a zimmerfreies időkről, egyszer sem mulasztja el a fejemre olvasni, hogy elég már az Ostalgie-ból.

‒ A miből?

‒ Ostalgie-ból. Ez valami erőltetett német szójáték az Ossie-k nosztalgiájáról. Hiába, a fritzeknek sose volt humora.

‒ Kik azok az Ossie-k?

‒ Hát az NDK-sok, Gusztika – magyarázza az anyja, és kitölti a maradék pálinkát. ‒ Ezt a keveset már ne hagyjuk ott az üveg alján.

‒ Mi a terved, anyukám? Halálba iszod magad?

‒ Hagyjad már a süket dumát! Jó apádat is a reggeli szilvája tartósította olyan sokáig.

‒ Várjál, várjál. Akkor azért nem kéne rögtön benyakalnunk azt a keveset, nem? Hát mivel fogod magad fitten tartani, ha elfogy a csodanektár?

Az anyja maga elé bámult, úgy tűnt, fontolóra veszi a dolgot. Aztán koccintás nélkül felhajtotta a harmadik kört, és kibökte:

‒ Nem húzom én már sokáig, kisfiam.

‒ Mindig ezzel jössz, bassza meg! – kiáltotta Gusztáv. Ő is bedöntötte az utolsó kupica pálinkát. – Tudod, milyen szar érzés minden egyes alkalommal végighallgatni a siránkozásodat?

‒ Ez most más. Eddig tényleg csak nyafogtam, fel akartalak bosszantani téged is meg a testvéreidet is. De most a csontjaimban érzem, hogy eljött az idő.

‒ Aha. Véletlenül sem a pálinkát érzed a véredben, ugye?

‒ Ide figyelj! Nekem se könnyű ez, érted? Mi lenne, ha öt percig befognád a szád, és végighallgatnád anyádat?

‒ Jól van, jól van. Mondjad, mutterkám, ha annyira akarod.

Özvegy Kiss Gusztávné megigazította a kendőt a fején, és a fia szemébe nézve, egyenletes, zsolozsmázó hangon folytatta:

‒ Egészen mostanáig úgy voltam vele, hogy magammal viszem a sírba az egészet. De most, hogy ez nem puszta szófordulat többé, hanem a kaszás már tényleg itt kopogtat az ajtómon, rájöttem, neked is jogod van tudni, hogy… hogy…

‒ Tényleg megártott a pia, anyu.

‒ Csönd! Hallgass végig. A zimmerfreies időszakban, amikor a legjobban ment az üzlet, a nyári szezon elején betoppant egy NDK-s ürge, a Hans. Igazi gavallér volt. Ő is virággal állított be hozzánk, mint ez a piperkőc Benedek, és ahogy bemutatkoztunk neki apáddal, elővarázsolt a bőröndjéből egy pár papucsot. Teljesen zavarba hozott vele, a vendégek nem szoktak ismeretlenül ajándékokkal kedveskedni.

‒ Várjál! Ez az a papucs? – kérdezte Gusztáv. Az anyja bólintott.

‒ Másnap beállított a nyugatra szakadt családja, a kövérkés feleség meg két gyerek. De nem volt köztük az a nagy örömködés, mint a többi német családnál. Rögtön láttam, hogy a külön töltött évek miatt menthetetlenül kihűlt a kapcsolatuk, és csak a gyerekek miatt hozták össze a balatoni nyaralást. Persze én ugyanúgy sütöttem a palacsintákat meg a lángosokat, mint a többi zimmer freies vendégnek, az apád ugyanúgy írta a semmitmondó jelentéseket Hansról, mint a többi elvtársról, és bizonyára Hans is ugyanúgy írta a jelentéseit rólunk, mint otthon a szomszédairól. De valami biztosan kimaradt a jelentésekből.

Az özvegyasszony elhallgatott, és sóvárogva nézte az üres pálinkás üveget.

‒ Nagyon titokzatos vagy, mutti.

‒ Jól jönne még egy pohárkával – vallotta be az anyja.

‒ Hát ha már így felöntöttünk a garatra, egész véletlenül van a táskámban két üveg Kőbányai. A sarki kisboltban vettem. Méregdrága volt az összes többi. Megzizzentsük?

‒ Meg.

A cikkanó hang is ismerős volt Gusztávnak a gyerekkorából. Az apja mindig tartott otthon pár rekesz Kőbányait, hogy a vendégeknek másfélszeres áron tudja adni, ha megszomjaznának. Aztán el-elkortyolt velük egy üveggel. És a nap végén az anyjával is bedobtak egy sört, a rend kedvéért. Psssz! Psssz!

A hab gejzírként tört fel az üvegből. Mindketten ráhajoltak, és rutinos mozdulattal behabzsolták. Koccintottak. Ittak.

‒ Hol is tartottam? Ja igen, elég jóba lettünk Hansékkal, akik éveken át nálunk töltötték a nyári szabijukat. Meg is beszéltük velük, hogy egyszer majd mi is meglátogatjuk őket. Évekig vártunk a Zasztavára, és mikor végre megkaptuk, rögtön útra is keltünk. Emlékszel?

‒ Rémlik valami. Sokáig zötykölődtünk a szarabbnál szarabb utakon, aztán mintha lett volna valami rohadt nagy dugó is.

‒ Hát igen. Pont harminc éve van már annak. Berlin közelébe értünk, Hansék ott laktak Kelet-Berlinben, és akkor egyszer csak beállt a forgalom, a rádióban meg szokatlanul lelkes hangon nyilatkoztak a németek. Én sose bírtam megtanulni a nyelvüket, de az apádnak lassan összeállt, hogy jó darabig biztosan nem fogunk eljutni Hansékhoz.

‒ Hogyhogy?

‒ Aznap omlott le a fal. Mikor apádnak összeállt a kép, annyira bedühödött, hogy káromkodva lehajtott az első kijáratnál, és meg se állt hazáig. Azóta se jártam Berlinben, és nem is kerestem az… a Hansot. Lezártam magamban ezt a fejezetet. ‒ Az idős asszony elhallgatott, majd még hozzátette: ‒ Aztán apád is meghalt, ti meg szépen bedugtatok engem ebbe az elfekvőbe.

Gusztáv piszkosul szédült a sok alkoholtól. Nem értette, hová akart az anyja kilyukadni. Végül ‒ maga sem tudta, miért ‒ egészen furcsa kérdés jutott az eszébe:

‒ És mi maradt ki apám meg a Hans jelentéseiből?

Az anyja megint meghúzta a sört, aztán Gusztávra nézett.

‒ Te, kisfiam. Te.