2024.03.05., kedd - Adorján, Adrián napja
search

Farkas László

Csepp

Feküdt a hajnali harmattól nedves fűben, és a cseppet figyelte meredten. A cseppet, ami ott egyensúlyozott a hajlott fűszál ívének legmagasabb pontján, látszólagos mozdulatlanságban, mint egy furcsa kinövés a növényen, valami oda nem illő, idegen dolog, ami uralni akarja az őt tartó levelet. Nem törődött az átázott ruhájával, a szárazságtól szikkadt föld keménységével, az ébredő rovarok kíváncsiságával, semmivel. Csak a csepp volt a fontos jelenleg, a világ többi része érdektelenné vált.

Persze az egész nem úgy kezdődött, hogy egy csepp tanulmányozásával fogja múlatni az idejét. Az eredeti terv csupán a fényképezés volt. Meg akarta örökíteni ezt az út melletti csodálatos rétet a kora reggeli napfényben, amikor a még lágy, éppen ébredő napsugarak végig cirógatják vörös arany fényükkel ezt az erdők ölelte mezőcskét a színpompás virágaival. Már régebben kinézte magának munkába menet, ezt a vasárnap reggelt pedig arra szánta, hogy megvalósítsa az elképzelését. Korán kelt, a városra még épp csak ráült a reggelt váró derengés. Csendes, kihalt utcákon biciklizett, hátizsákjában biztonságosan elcsomagolva nem túl értékes, ám mégis féltve óvott fényképezőgépével. Nem kellett sokat tekernie, a közeli faluhoz vezető kanyargós, meglehetősen rossz állapotú utacska pár száz méterre indult a városszéli lakásától, a rét pedig talán ha két kilométerre bújt meg onnan az egyik fák övezte éles kanyarban. Nyugodtan, kényelmes tempóban pedálozott, óvatosan kerülgetve az aszfaltot sűrűn szabdaló kátyúkat. Nem volt elkésve sehonnan, bőven hagyott magának időt felkészülni a randevúra a hajnallal. Mikor odaért, akkor kezdett pirosodni az ég alja, de az első kósza napsugarak még álmosan, céltalanul őgyelegtek a derengő égbolton, eszükbe se jutott rásimulni a szendergő tájra.

Letámasztotta a biciklit a padkán, elővette a fényképezőgépet, letörölt róla egy talán nem is létező porszemet, aztán percekig csak állt a rétet bámulva, már előre készülve arra a csodára, amit a hajnal varázsol majd elé. Még nem kapcsolta be a gépet, egyszerűen csak élvezte a súlyát a kezében, miközben fürkész tekintettel a lehető legjobb helyet kereste, ahonnan majd megalkothatja a megfelelő kompozíciót, ami esetleg aztán másnak is közvetíti az általa látottakat. Nem mintha azért fényképezett volna, hogy bárkinek is mutogassa az elkészült fotókat. Tudta, hogy lehet bármilyen jó gép, bármilyen jó beállítás, a csoda mégis ott marad a képen kívül, pusztán arra jó, hogy majd felidézze emlékeiben a látottakat. Halványan elmosolyodott az épp eszébe jutó, talán indián eredetű babonán, miszerint a fénykép ellopja a lefényképezett ember lelkét. Ugyan! Az semmit nem tud elvenni, csak adni. Abból is csak iránymutatást, jó esetben egy belekomponált érzést, egy hangulatot, amin esetleg el lehet gondolkozni, esetleg kíváncsivá válni általa. Annyi és nem több, mint egy regény, egy novella. A szavak is csak közvetítenek valamit, de annak fogadása már az olvasó dolga, ahogy a fényképet nézőé is. Sőt talán még annyi sem, hisz a képbe csak egy pillanatot tud belevarázsolni, egy keskeny, és valószínűleg megismételhetetlen, megállított időszeletet. Ettől függetlenül vannak dolgok, amiket se képpel, se szavakkal nem lehet visszaadni, mint például ennek a hajnali rétnek a csodája. Mégis próbálkozott vele, mert talán egyszer majd mégis igaz lesz a babona, valahogy átszáll a lélek a képbe, vagy legalább megérinti, és akkor büszkén dőlhet hátra, hogy végre megcsinálta, minden kétsége ellenére. Azért valahol mélyen hitt benne, hogy lesz egy olyan pillanat, amit sikerül majd tökéletesen megörökítenie úgy, hogy visszaadja vele mindazt, ami a látottakkal hangulatot, érzéseket keltett benne. Mert talán lehet egy képpel is történetet mesélni, kibővíteni azt a bizonyos pillanatot.

Hosszas keresgélés után végül úgy érezte, hogy megtalálta a megfelelő helyet az útpadkán a kanyarban. Bekapcsolta a gépet, kicsit elszöszmötölt a beállításokkal, aztán lőtt pár próbaképet. Visszanézte, odébb lépett kicsivel, majd újra végigcsinálta az egészet, míg végül elégedetten nyugtázhatta, hogy ez lesz a tökéletes hely és a közel megfelelő beállítás, amit persze a fényviszonyokhoz még majd igazítani kell. Leengedte a gépet és várta a most már élénkülő napsugarakat, hogy végre teljesítsék a számukra kirótt feladatot és elárasszák a rétet. Azok pedig a természet rendjéhez hűen tették a dolgukat. Ahogy a nap félig felemelkedett a látóhatáron, még kissé tompa fénye hosszú árnyékokat vetve végigkúszott a réten, egyenként végigsimítva minden fűszálat, minden virágot. Annyira ráfeledkezett a látványra, hogy a fényképezés is majdnem kiment a fejéből. Végül mégis sikerült lerázni magáról az igézetet és szorgosan kattintgatni kezdett. Elég sok képet készített, kicsit variálva a beállításokkal. Nem érezte magát annyira profinak, hogy egyetlen exponálással megalkossa az igazit. Így majd ráér otthon egyenként szemügyre venni és kiválasztani a legjobbat. Miután úgy érezte, hogy a képek közt ott van már a megfelelő, újra leengedte a gépet és csak gyönyörködött bódultan a látványban.

Hirtelen aztán minden addig megcsodált dolgot felváltott a csepp, ami maga volt a tökéletes harmónia. Így közelről nézve pont sikerülne úgy megalkotni a képet, hogy a csepp a jobb felső, a fűszál vége pedig a bal alsó aranymetszési pontra essen, a levél íve alatt pedig a távolabbi, elmosódott kontúrú lila virág pont megfelelően tompítaná az előbbiek metsző élességét. De most nem akart fényképezni, csak a látványra koncentrált. Kezdetben csak az ívek összhangjára, később pedig már csak magára a cseppre. Most már inkább esendőnek látta, valami eltévedt dolognak, ami kétségbeesetten küzd a fennmaradásért. Mert ha lassan is, de az idő múlásával kialakult a küzdelem a csepp és a láthatatlan erő, a gravitáció közt. Ebben a csatában maga a fűszál csak mellékszerepet játszott, mégsem elhanyagolhatót. Egyrészt tartotta a cseppet, másrészt lassacskán a súly miatt hajolt is annyit, hogy mozgásra késztesse, ezzel egyidejűleg meg is határozta a mozgás irányát. Pont ez utóbbi volt a baj, mert ez az irány egyenesen a fűszál vége felé, a megsemmisülésbe vezette a cseppet. Ha valamit nem akart jelen pillanatban, hát pont ez volt az. Végre megtalálta az annyira keresett harmóniát, amit annyira meg akart örökíteni, és most láthatólag pillanatokon belül meg is fog szűnni. Esélytelen lenne előkapni a gépet, nem mellesleg az objektív sem lenne megfelelő. Maradt hát a görcsbe meredt gyönyörködés és a néma szurkolás a cseppnek, hogy hátha mégis kitart, kapaszkodik erősen és úrrá lesz az ellene dolgozó erőn. Persze maga is tisztában volt vele, hogy csak valami csodát vár, amire szinte semmi esély. A csepp útja nem az volt, amin csak úgy meg lehet állni. Ráadásul ezen az úton elágazás sem volt, ami esetleg módosíthatta volna az útvonalat. - Eleve elrendeltetett – gondolta. Már az indulás meghatározta a végkifejletet. Pedig, ha mégis megállhatna még valahol, akár csak kis időre is, hogy nyúljon a pillanat és bizonyítsa, lehet dacolni a rá ható külső erőkkel. Valami ne úgy történjen, ahogy a körülmények meghatározzák, maradjon valami esély a nagybetűs sors ellen. A másodperc töredéke alatt futott át ez az agyán, de pont ennyi kellett a cseppnek is, hogy megmozduljon. Már az is csoda volt, hogy ennyi ideig kitartott. Ez az apró kis mozdulás, ez a kissé áthelyeződő súlypont elég volt ahhoz, hogy a fűszál tovább hajoljon, miáltal a csepp mozgása is gyorsult. Persze ez a gyorsulás nem volt látványos, neki most mégis száguldásnak tűnt. Felpörgetett valóság forgácsok sorozata, mert az idő akkor rohan, mikor leginkább nem akarjuk, ő pedig most nagyon nem akarta. Csak oda kellene nyúlni, megemelni kicsit a fűszálat, visszaterelni a cseppet az eredeti helyére, mintha az egész elmozdulás, az út a megsemmisülés felé meg sem kezdődött volna. Ennyi kéne, csak egy ellentétes erő, valami segítség. Valami változtatás. Mégsem nyúlt, nem tudott odanyúlni, a csepp pedig már szinte függőlegesen siklott lefelé egyre gyorsabban, láthatóan feladva a vélt küzdelmet, az annyira vágyott ellenállást. Megszűnt a harmónia, odalett a pillanat varázsa. A csepp már a komponált kép közepén haladt, elhagyva a megfelelő helyet, ahogy a fűszál is meredekre hajolt, kettévágva a lila virág sziluettjét, a vége pedig már szinte ki is lógott a képből. Elveszett a beavatkozás lehetősége, innen már nem volt visszaút. Már nem is akart mozdulni. Úgysem tehetne semmit. Nem is akart mást, csak ezt a pillanatot megállítani, mielőtt a csepp elhagyja a fűszálat.

Távolinak tűnő, tompa hangok borzolták fel a rét nyugalmát.

  • Mit csináltál, te állat?! – üvöltötte egy női hang.
  • Semmit! Én semmit! Egyszer csak ott volt! – felelte remegő hangon egy férfi.
  • Ott volt, persze! Nem is az úton volt! Minek kellett annyit innod? Többet mentél az út mellett, mint az úton! – harsogta tovább a nő.
  • Én akkor sem tehetek róla! Szerinted él még? – védekezett a férfi.
  • Nem tudom. Nem mozdul, de a szeme nyitva van, csak olyan meredten néz. – felelt már kissé halkabban a nő.
  • Meg kellene nézni – próbálkozott a férfi is már visszafogottabban.
  • Én ugyan oda nem megyek! Nézd meg, minden csupa vér körülötte! Eszem ágában sincs! – váltott újra harsogóra a női hang.
  • Akkor mi a fenét csináljunk? El kéne tűnnünk! Nem látta senki! – felelt határozottabban a férfi.
  • Az lesz a legjobb. Ittál is, te barom. Évekre becsukhatnak. Menjünk gyorsan, de most én vezetek! Az autót meg egy időre eldugjuk a fészerben, aztán majd később rendbe hozatjuk– válaszolt a nő.

Utána már csak ajtócsapódás, kerékcsikorgás, aztán a csend. A hajnali rét oly zajos, mégis nyugtató csendje. Ébredő szellő cirógatja. Érzi, hogy eggyé válik a réttel. A bíborvörös vércsepp végképp feladja, elhagyja a fűszál hegyét. Becsukja a szemét. Már nem látja, ahogy a föld azonnal magába szívja a vért, ezt az utolsó, végsőkig kitartó és reményt adó cseppet, a maradék élet töredéket…