Farkas László rövidprózái

 

Patak

Ülök az erdőben, a csörgedező patak partján. Bár kristálytiszta a víz, a levelek közt átszűrődő napsugarak aranyfátyolt vetítenek rá, elrejtve így a meder alját. Nézem a hullámok dobálta csillogást, miközben a halk csobogást hallgatom. Nem lépek a vízbe, nem akarom megzavarni ezt a harmóniát, felkavarni az iszapot. Csupán apró, ősszel sárgult leveleket dobálok a vízbe, s nézem a játékukat. Némelyiket egyből elviszi a sodrás, mások a kis örvények hatására bohókás táncot járnak előttem, míg végül követve társaikat eltűnnek előlem a következő kanyarban.

Ülök és várok. Idő van rengeteg. Idő, ami változást hoz. Nem tart örökké ez az összhang, mert a változás elkerülhetetlen. Nem mozdulok, csak figyelek.

Ha áradás jön, akkor zavarossá válik ez a tündöklő csoda, megindul felém, elér, körbevesz, átkarol, beborít, hoz magával minden, idáig a víz alatt rejtőző titkot, s tán elsodor.

Ha kiszárad, akkor megszűnik a ragyogás, a dal, s felfedi a meder addig a csillogás által rejtett titkait, mindent a maga valójában, jól megszemlélhetően. Ezesetben már nem okozhatok kárt, hát tovább indulok.

Bárhogy is legyen, ez a mostani állapot megváltozik.

Ám még odébb van, bár nem tudom mennyivel. Most csak várok. Gyönyörködöm, és töprengek a lehetőségeken, amikre nincs ráhatásom, csak alkalmazkodhatok.

Várok. Nem tudom mire, de várok. Megborzongat a szellő, felerősíti az erdő illatát. Minden érzékem feszül. Figyelek. Várok. Azt hiszem várom az esőt...

 

Gurul

Gurul. Gurul, mert gurulnia kell. Valahonnan lendületet kapott, megszűnt a nyugalmi helyzet, elindult, és most gurul. Arra megy, amerre az első lendület taszította. Legalábbis egy ideig. Végig abba az irányba menne amerre meglökték, ha sima lenne alatta a talaj. De nem az. Kisebb-nagyobb gödrök, kiemelkedések teszik egyenetlenné, amik megváltoztatják az utat. Csak kívánni lehet, hogy merre menjen, befolyásolni nem. Ha hozzáérnék lehet, hogy jófelé kanyarodna, de a legelső apró akadály már másfelé terelné. Nincs jó irány. Irányok vannak, és a bejárt út, amin végigmegy. Gurul, ameddig tart a lendület, de végül valahol megáll. Hogy hol és mikor, az csak a kezdeti sebességétől és az útjába kerülő mélyedésektől, dombocskáktól függ. Nem bántom. Szeretném, ha minél egyszerűbben és pont oda érne, amerre indult, de nem irányítom. Csak nézem. Nézem, ahogy gurul. Amíg gurul...