2024.07.15., hétfő - Henrik, Roland napja
search

Furcsa íze van és jóformán csak mágiára használják

Kiss Virág

A sötétben tapogatózva érkezett, hosszú folyosók penészszagú falai mentén. Az egyetlen ajtó kulcslyukán nem fény szűrődött ki, hanem még nagyobb sötétség és ez éppen elég volt hozzá, hogy tudja, jó helyen tapogatózik. Anyja küldte őt is, mint megannyi ábrándoktól korahervadt lelkecskét. Ő volt az első, aki nem kopogott. Elfordította a kulcslyukban a sűrű sötét csóvát és könnyed mozdulattal libbent át a résnyire nyitott korhadó ajtón.

A. egy alig kivehető íróasztalnál ült kinyújtott lábakkal, keresztbe font karokkal és leeresztett szemhéjain is élesen átvilágító szemekkel. Előtte fémes bögrében gőzölgő ital, aminek átható illata bódíthatta elviselhetővé a szoba nehéz levegőjét. Amikor A. kinyitotta szemét és ráemelte tekintetét, egy pillanatig lilás fény járta át a helyiséget, mint a nagyon közeli villámláskor. Visszafojtott lélegzettel számolt magában, de a dörgés elmaradt. A. megkérdezte, hogy mit gondol a zsályáról, ő pedig azt felelte, hogy furcsa íze van és jóformán csak mágiára használják. A. felnevetett és hellyel kínálta magával szemben, egy háromlábú székre mutatva.

Mint kiderült, A. a háborúk kezdete óta képtelen volt aludni és álmatlanságát zsálya teával igyekezett csillapítani, töretlenül bízva a növény késlekedő varázsában, aminek megnyilatkozására évek óta türelmesen várt, miközben nagyravágyó anyáktól küldött éjszakai vendégekkel ütötte el a sötétség nehezen múló éber óráit, meg persze háborúzással. Szeme világában jól megnézte újabb vendégét. Kiélesedő arccsontjában ott lappangott a gyógyíthatatlan holdkór. Érezte, amikor ezt A. meglátta rajta és megkönnyebbült, mert ráérzett a kettejük között húzódó sorsközösségre. Nem is tudták, hogy egyszerre sírtak fel anyáik méhében, aminek csak túl későn felismert oka tette őket egyenlővé a magánnyal. A.-val ellenben, aki tökéletesen közömbösnek tűnt saját magányával szemben, élete ugyanolyan túlbonyolítatlanul szerves részének tekintve, mint akármelyik hajszálát, benne gyakran felötlött, hogy létének ezen eleme bizonyára arra való, hogy kifossza és szertartásosan tönkretegye. Ám Á. Világító szemeiről eszébe jutott a párduc és az is, hogy talán az ő lelke éppen abból a megrendítő vadállatból való.

Az erdőben találkozott vele még kislány korában, vagy múlt csütörtökön, már nem emlékezett pontosan, miközben gyógynövényt keresett az arcvonásaiban megülepedő arcátlan kórra. Azelőtt ezt rajta senki fel nem fedezte és őt magát is állandó kétségek gyötörték affelől, hogy tényleg finom hajszálrepedések keletkeznek a tükrökön, ablakokon, kirakatüvegeken, de minden sima vízfelszínen is, amiben meglátja magát, vagy pedig tulajdon két szemgolyója repedezik bele tükörképe látványába. Mindenesetre azzal a meggyőződéssel kutatott, hogy Isten minden nyavalyára teremtett gyógyírt, csak éppen nem mondta el, hogy melyikre mit, hogy teremtményei semmiképp se unatkozzanak földi életük során. És azt sem mondta el, hogy hova, de ő úgy vélte, hogy egyedül a természetbe helyezhette el őket.

Az őserdő sűrű földillatába valahonnan vérszaggal átitatott sikamlós pára keveredett, ami egyszerre szállta meg, töltötte be pórusait és vette át teste fölött az irányítást. Szemei akaratlanul meredtek egy messzi pontra, elborította őket az erőlködés érhálója. Nesztelen lépésekkel haladt abba az irányba, míg a növényzet kavalkádjában sikerül kivennie az éjfekete foltokkal ékesített aranyló, halálában is fenséges bundát. Leült és figyelt. Az állat bordái között mart seb tátongott, annyi vér folyt belőle, hogy vörösre festette a földet és még mindig csak úgy patakzott lassuló légzése ritmusára. Fejét mellső lábaira hajtva, tekintetét a közelgő semmibe süllyesztve várt, a világ minden magányát és méltóságát egyszerre magába sűrítve.

Észrevétlenül fordította oldalra fejét, ő pedig merő véletlenből nézett a szemébe. Látta benne a kelő napot és hogy képes lenne még gyilkolni, megtisztelni még egy utolsó életet azzal, hogy foltjaiba fojtja, majd hirtelen összezavarodott, mert maga is így érzett, azon kívül pedig az állat nagy, üveges szeme tele volt hajszálrepedésekkel, foltjai is, még a tócsában összegyűlt vére is. Szobormozdulatlansággal állt tüdejében a levegő, amikor az állaté örökre kiürült. Maga sem egészen értette miért éppen akkor határozott úgy, hogy minden korábbi tiltakozása ellenére elmegy A.-hoz még aznap éjjel.

Biztosan a halál szele csapott meg és beleszédültem - summázta. A. figyelmesen hallgatta, furcsa ízű teáját kortyolgatva. Vagy éppen felébredtél - suttogta. Addig számára ismeretlen súly nehezedett szempilláira, egy lopakodó lény egyenletesen eloszló tömege. Az éjszaka mély csöndjéhez méltatlan csörömpöléssel ért földet a bádog csupor. Az őrjítő zsályaillat A. szaglóhámjába kapaszkodva húzta át a sötét folyosókon, be a buja növényzet útvesztőjébe, ki, egészen ki az egész kurva világból.

Úgy követte, ahogy ösztöneit is szokta: csak mellékesen, a legnagyobb természetességgel és lehető legkevesebb gondolattal. Szemei akaratlanul meredtek egy messzi pontra, elborította őket az erőlködés érhálója. Nesztelen lépésekkel haladt abba az irányba, míg a növényzet kavalkádjában sikerült kivennie az éjfekete foltokkal ékesített aranyló, halálában is fennséges bundát. Leült és figyelt. Az állat bordái között zsálya bokrok serkentek, jóformán egész testét beborították, sőt még A. testét is, aki az igazak álmát aludta hosszan elnyúlva mellette, miközben egyetlen repedés sem látszott rajta. Csupán a szemöldökei közé fagyott barázda jelezte szilárd eltökéltségét, hogy soha többé nem ébred fel.

Most, hogy A. beláthatatlan ideig, de legalább jövő csütörtökig távol járt, végre nem volt egyedül. Szedett egy csokorra való zsályát és a párducfoltos magány társaságában nyitott maguknak utat a reggeli ködben.