Grósinger Zoltán: Imrétől

Ne várjátok tőlem, hogy történeteket meséljek nektek, mert nincsenek történetek, csak egyetlen történet van. Ha elárulhatok neked egy titkot, nincsenek többé hétköznapok. A semmi sem létezik. Csak nem létező dolgok vannak. Ez a legjobb ajánlatom mára. Nem tudom, kijutok-e innen élve. Ha elköltözöm, utánam jönnek.

Építkezek. Végül is. Egyszer már én is láttalak. Nem tudom, hol laksz, melyik a te házad. Nem tudom, melyik házból jössz majd elő, milyen napon, talán egy csütörtök reggel. A te házad is ott áll. Nem tudom, kinek tetszett, kinek nem.

Nos, ez itt valószínűleg már a bejárat. A kapu, egyik világból a másikba. Ne hidd, hogy egyedül vagy, mert mi ott vagyunk mindenütt. Ismerünk öröktől fogva. Csak azt tudod elfelejteni, akit már megismertél. Ha adhatok egy jó tanácsot, tanulj meg felejteni, hidd el, nem jó mindenre emlékezni. Ismerem idejét a felejtésnek.

Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. Tanulmányoztam az embereket, és végül magam is azzá váltam. Nem várok másik életre. Pedig az időt eltölteni nehéz. Nincs visszaút, lenyeltem a könyvet. De megtaláltam. A kenyér és a bor elfogyott. Én persze nem óvakodtam. Feltámasztva minden, ami él. Aki hallja, adja át! A kézirat nem, csak a test ég el egészen. Az főleg. És az a rosszabb. De azt hiszem, egy kicsit előre szaladtam.

Hogy elkerüljük a személyesség csapdáját. Vagy mindent. Az maga lenne a megnyugvás. Leszálló ég alatt most kapjuk vissza, amit adtunk másnak. Ha nem, minden megy tovább. Ami történt, már majdnem érdekes volt. Végül is, senki nem tartozik senkinek. Úgy nézem, mintha ott se volna. Van, hogy soha nem derül ki. Te erről semmit nem tudtál. Például most. Azt mondják, a csodák csak egyszer történnek meg. Ami titok, maradjon is az.  Így van ez. Van, ami megy tovább. Azt mondják, a férfiak nem sírnak, de ebben nem vagyok biztos. Most csak mi vagyunk itt, férfiak. Te is közülük vagy, ne tagadd. Igen, így látom, ahogy ülök mindennel szemben, az asztalon az utolsó üveg bor, és a pislákoló gyertya. Mind meg fogunk halni, azt hiszem. Senkinél nem vagyok különb, semmiben. Nem voltam, és nem vagyok sehol. Én mondom. Más, mint azelőtt. Ez a világ már másé. Kiégett, fekete, üres. A jelen elválik a mától. Kiürült a pohár.

Azt hiszem, én már nem gondolok semmit sem. Amit gondoltam, nem vált valóra. Ittam az időből. Számomra nincs sors, nincs kötelező végzet. Téged is így nézlek egészen. Későre jár. Kenyér, és bor az asztalon. Leülhetsz hát az asztalukhoz, ha elkélne némi segítség. Egyre nagyobb a dolgok nehézkedése. Fáradtan botlik a láb. Nem tudok nem gondolni rád.

 

 

(Tóth Imrétől saját mondataival búcsúzom.)