Grósinger Zoltán: Kutyaélet

 

 

                                                                                  A-nak,

                                                                                              aki szereti az igaz történeteket

 

Másfélszobás földszinti lakásban éltek fél éve, egy négyemeletes társasházban, a szobák ablakai az utcára néztek. Hárman éltek itt, a férfi, az anyósa és a felesége. Az apóst nyolc hónapja temették el, a mama fél éve combnyaktörést szenvedett, akkor költöztek ide. Felmondták az albérletet, a férfi biciklijén egy fordulóval átköltöztették magukat. A felesége, amikor beköltöztek a nagyszobába, otthonról álmodott, de a férje az agyondohányzott károgó hangján lelohasztotta szegényt. Hogy legalább három, de akár öt év is eltelik, amire berendezik a lakást, az a nő a kisebbik szobában különben is ki tudja, meddig él még. Fájt neki. Nem hitt a férjének, azonban ellentmondani már ekkor sem mert. Nem hitt neki, és nem is lett igaza a férfinak. Sokkal hamarabb elváltak az útjaik.

 

Napok óta órákig állt a lefüggönyözött ablaknál. A felesége néha mögé lépett, nem tetszőn, halkan rázta a fejét. Próbált kinézni a férfi mellett azon a kis résen, amit a sötétítőfüggöny hagyott az ablakkeret mellett. Nesztelenül emelgette a fejét, de nem látott semmit, talán valami nappali fényben úszó aszfalt- vagy betoncsíkot csak. Egy folyton változó tenyérnyi részen próbált kinézni, a férfi keze fogta a függönyt, rajta múlt, van-e külvilág. Nem akart a férjéhez szólni, a tegnap este után nem, kihátrált a szobából.

A férfi fejében vak csend volt. Nem is kifelé nézett, csak a kezét figyelte, ahogy a függönyt fogta. Remegett. Vörösre árkolt, amúgy is apró szemei szűkre húzódtak. Egy pillanatra erősebben kapaszkodott az anyagba, de ott fent reccsent valami a karnisnál, lazított a fogáson, nem tudott megállni, nekidőlt a falnak. Émelygett, a gyomra forgott. Három üveg bort ivott meg az este, hogy a negyediket is megbontotta, arra nem emlékezett. Fehér. Száraz. Autó zaját hallotta, újra a függönyhöz nyúlt, kinézett a résen, kereste a szemével, fülelt, a kocsizajt követte, kereste, hallotta, de nem jött az autó. Fekete színben elfutott előtte egy árny. Hallani vélte az erősödő hangot, a hang alapján most állt meg, itt kellett lennie az ablak előtt. Már csak a motor járt abban a feketelyukban eltűnő fekete autóban. Valami azt súgta neki, forduljon meg, a feleségére számított, megfordult, de egyedül volt a szobában. Csend lett a szobában. Egyedül volt. Hirtelen felkapta a fejét, visszaállt az ablak résébe. Nem lehetett látni az utca végét, pedig nagyon szerette volna, az autó hangja egyre erősebb lett. Várta, hogy felbukkan, hogy meglátja a kocsi sötét sziluettjét, jóllehet rettegett az aztántól. Félt attól a két alaktól, akik majd kiszállnak és bejönnek érte. És megállt az autó, hallotta, és tudta, ott kell lennie a szeme előtt. Majd a két ajtócsapódást is hallotta, aztán, hogy arra lesz, mondta az, amelyik az autót vezette, de nem volt ott semmi és nem csengetett akkor senki sem. Nem értette, riadtan megfordult, de a felesége nem volt a szobában. Ahogy ez ismétlődött, egyre csak védekezni próbált, de már nem tudott önmaga lenni.

 

 

 

 

 

***

Szinte maga sem értette, miért ütötte meg szünetben azt a gyereket a folyosón. Pedig a tanárt is látta, hogy ott jön pár méterrel a fiú mögött. Mégis. Akit megütött, vörös hajú kissrác volt, alsó tagozatos. Ahogy egymás mellé értek, egy mozdulattal úgy combon ütötte a fiút, hogy az egy pillanatra megroggyant. Erősnek érezte magát.

Látszott, hogy nem lesz magas növésű. Tizenkét éves korához képest jól táplált, kövér volt. Szőke, az arca a testéhez képest vékony, csontos arcú, mélyen ülő apró, halvány szemekkel. Az ütés után, mielőtt a tanár pofonja elérte volna, büszke lett, hogy ez így sikerült. Még ez a pofon se fájt neki. Rá se nézett a tanárra, az iskolatársa döbbent, könnyes arcát nézte. A folyosó falain két oldalról királyok képei figyelték, mi történik. Amikor két éve őt ütötték meg így, neki is fájt. Most nem neki fájt. Ennek megörült éppen, amikor a tanár üvöltő hangját meghallotta. Hogy mit képzel, ki ő, kisebbet bántani, hogy hívnak, melyik osztályba jársz, holnap vége a tanításnak, te meg, ez igazgatói lesz, takarodj a szemem elől. Szinte nem is hallotta. Megvárta, hogy a tanár befejezi, aztán eloldalgott.

Az iskola mellett rágyújtott. Pár diák ment el mellette, kora délután volt, csak néhány autó járt. Átellenben a parkban tornaórát tartottak. Megnézte a dobozt, megszámolta a szálakat, a héten elég lesz, gondolta. Tegnap kapta bontatlanul az anyjától. Pár hete esős idő volt, az előszobában álltak, az anyja a ballonját próbálta felvenni. A fia kezébe nyomta az esernyőt, fogja meg. Ő maga nem dohányzott, megérezte a fia kezén a cigarettaszagot. Másnap a boltból, ahol dolgozott, hozott a fiának egy dobozzal, majd mindig pénteken, heti egyet. Ne kéregess, jelentette ki. Maga mögött hagyta az iskolát, elindult az edzésre. Egy hónapja járt súlyt emelni. Nem az anyján gondolkodott, Waterloo érdekelte, a csata, ami otthon várta, a Pez cukorkákból felállított hadtestek. Napóleon fog nyerni, ha rajta múlik, most megnyeri a végső háborút.

 

****

 

Ha elvetélek... alig bírta kimondani a szavakat. Úgy érezte mindene fáj, de amit a gyomrában érzett, az megélhetetlen fájdalom volt. A férje erre abbahagyta, nem ütötte tovább, ökölre szorított kezét kiengedte. A megkeményített bütykeivel a koponyáját ütötte eddig, hátul a tarkó felett a forgóig. Nem szállt le a feleségéről. A földön voltak, a nő hanyatt feküdt, miután ráesett, rátérdelt, bele a gyomrába.

Ekkor hallotta a felesége suttogását. Ha elvetélek, megöllek. De nem volt hajlandó felállni. Tovább térdelt a nőn. Megint nem látott, tegnap óta másodszor vakult el előtte minden. Délelőtt, amikor az ablaknál állt és az a rohadt autó jött. Vagy nem jött. Pedig még a sofőrt is hallani vélte, aki azt mondta, arra lesz. De nem látta őket.

Felesége előtte lévő kétségbeesett arca nem tűnt el. Viaskodva nézett férje távoli szemeibe, amik fogva tartották. Egyikőjük sem volt egy erős alak, a nő viszont egyenesen törékeny. Próbált kibújni, nem tudott. Levegőhöz szeretett volna jutni, nem tudott. Karjai a teste alá szorultak. Az anyjára gondolt, némán a segítségét kérte, noha tudta, nem tud felállni az anyja. Sikítson, anyám, hívjon segítséget, kérte némán feszülő arccal. Úgy érezte, megfullad a férfi térdei alatt. Az meg csak nézett maga elé, valahol el a felesége feje mellett, és abban a mélységben, ahova a tekintetét követni lehetett volna, nem volt semmi. Látta, végleg megőrült a férje. Délelőtt már be se mert menni hozzá a szobába. Reggel óta nem mozdult el az ablaktól, a reggelihez, az ebédhez is próbálta hívni, de a férje, ha beszélt, csak annyit mondott, ha majd elment az autó. Eszébe jutott, hogy már pár hete megváltozott valami. Hiába kérdezett vagy kért a férjétől bármit, az egyre ritkábban válaszolt. Tenni sem tett semmit, és egyre több időt töltött azzal, hogy a szobaablaknál állt, egy résen az utcát fürkészte.

Éppen vadul rázni kezdte a fejét, amikor az anyja a másik szobában dobhártyaszaggatóan felsikoltott, aztán segítségért kiabált.

Két ismeretlen az utcán meghallotta a könyörgést. Nem tétováztak, amikor azt hallották, hogy meg fogja ölni, berúgták az ajtót. Lefogták, nem is ellenkezett. Megmerevedett tekintettel és testtel, magzatpózba kucorodva várta őket, mintha előre tudott volna valamit. A két férfi mégse engedte el addig, amíg a mentősök ki nem értek érte és elvitték.

 

***

 

Az edzés után lefogták, olyan hirtelen történt, egyáltalán nem számított rá. Az öltöző minden ablaka nyitva volt, átjárta a kora nyári meleg. Napfény hullámzott a fogasok és padok rácsain. Koszos törölközők sokasága száradt felakasztva. Soha azelőtt nem tudatosodott benne, hogy magatehetetlen is lehet. Amint az edzés után belépett az öltözőbe, négy, a felnőttkor küszöbén lévő fiú fogta le, egyszerűen az öltöző közepén a földre vitték. Kezét-lábát széthúzták. Majd három másik fiú a nyakába húzta a trikóját és tenyérrel csapkodni kezdték. Röhögtek mind a heten, a hasát ütötték, a combjait, a fejét nem bántották.

Az edző mind a hét fiút korábban kiküldte az öltözőbe, mielőtt számára is vége lett az edzésnek. Nem értette, miért kell még egyedül is maradnia. Aztán az edző az állványhoz küldte, megfogatta vele a rudat. Miután bemutatta az egyhónapos helyből szakítás tudományát a rúddal, dicséretet kapott, hogy szépen kivitelezett gyakorlat volt. Most már mehetsz, küldte ki vigyorogva az edző.

Elöntötte a kétségbeesett düh, de olyan szorosan tartották, hogy csak a fejét bírta rázni. Rövid ideig tudta tartani magát, de a kiszolgáltatottságtól hamar elgyengült, megeredtek a könnyei. A fiú, aki a bal karját fogta, szorított a fogáson, közben felsikoltott, nézd a tápost, mondta a többieknek. Tovább ütötték, tovább nevettek rajta.

Nem bírta tovább, felüvöltött, az edzőért kiáltott. Az ott állt az ajtóban. Csak mosolygott, majd annyit mondott, holnap időben itt legyél. Aztán elment. Nem hitt a fülének, látni nem látta az edzőt.

Beavatás, beavatás, morogta hazafelé menet, reszketett a dühtől, a cigarettát sűrű csuklások között szívogatta. Többször megállt, újra és újra rágyújtott. Mielőtt bement a lakásba, szárazra törölte az arcát. Az anyjának egy szót sem szólt az egészről. És eltökélte, holnap is elmegy edzésre és még erősebb lesz, ő is olyan erős lesz, mint ezek a szemetek.

 

 

***

 

A férfi felült az ágyon, a felé nyújtott kéz felé tapogatott, nagy nehezen kivette a nyitott tenyérből a gyógyszereket. Szájába tette, de aztán mozdulatlan maradt, mint aki setovább. Nyelje le, itt a víz, minden reggel ez a műsor. Biccentett, elvette a poharat, kortyolt párat, lenyelte. Igen, mondta nyugodt hangon, műsor, viszont, ha az ég is úgy akarja, holnap kiengednek.

Már hónapok óta jól érezte magát. Nem emlékezett rá, hogy mikor tértek vissza a gondolatai. Egyszercsak. Pár hónapja. Nem emlékezett rá, hogy mi volt azelőtt. A doki szerint régóta itt van, egy csoda, hogy így rendbe jött, még pár hét, még pár nyugodt éjszaka és akár ki is mehet. Két hete a régi játékot sem volt már hajlandó játszani. Pedig hányszor eljátszotta. Most a könyvet olvasta szüntelen. Egy hete újságokat kért. Állást keresett arra az esetre, ha kiengedik. Állást, mert látni akarta a fiát. Még sosem látta. Tudni is csak a dokitól tudott róla. Hogy a fia az ország másik végében él, abban a lakásban. Az emlékezetében nem maradt meg az a nap. A címet tudta. Valahol a fejében az Isten jelent meg. Hogy a fiút is megismerheti, ígéretesnek tartotta. Arra gondolt, felneveli, megneveli. Még sosem látta.

 

 

 

***

 

Ülj le, fiam, mondta az anyja, gyújts rá, ha akarsz. Hiába kapta az anyjától a cigarettát, nem akart előtte rágyújtani. Aztán amikor hallotta, mit mond az anyja tagoltan, mégis meggyújtott egy szálat.

Apád hazatért. Levelet írt. Hogyhogy hazatért? Hazatért, nem tudom, látni akar. A szünetben, két hétre kért, hogy menj el hozzá.

Rég nem beszéltek az apjáról. Érezték, mindkettőjüket váratlanul érte a levél. Nem volt kíváncsi rá. Évek óta nem gondolt rá, úgy gondolta. Hiszen csak egy fotót látott eddig az apjáról. Nem tudta, hiányzott-e neki valaha.

A konyhában ültek, az anyja szedelőzködött, takarítani készült valahova. Ő palacsintát evett az asztal közepére tett tányérról.

Elengedlek hozzá, fűzte hozzá csendesen. Csak két hét és még úgysem láttad. Majd a nyár közepén. Joga van, hogy megismerjen.

Nem válaszolt az anyjának. Nem válaszolt, egymás után tömte a szájába a palacsintákat, aztán mielőtt az anyja elment, szó nélkül felállt és a nagyszobába ment. Amikor hallotta az anyja elköszönő hangját, majd az ajtó csukódását, a szőnyegre ereszkedett, letérdelt, tenyerével eltüntette az arcát, könnyezni kezdett. Az anyja sápadt arcát látta maga előtt, aztán a hét fiú marcangoló kezeit. Belátta, ma már nem fog játszani, a megaláztatástól szétziláltnak érezte a lelkét. Ma Napóleonnak annyi.

Úgy tett, mint aki nem hallja, hogy neki szólnak. A hangra odafordult, de az a másik szobából jött.

Adj ennem és innom. Nem megmondta anyád. Tudom, hogy hallod te zsivány, gyere át azonnal. Nem mozdult. Az öregasszony se. Az ágya mellett lévő járókeret régóta használatlan volt.

A hang erősödött, te semmirekellő, az öreganyád vagyok, azonnal csináld, amit mondok, mert a víz alá teszlek. Tovább térdelt, és esze ágában se volt menni. Szerda volt még csak, mégis meggyújtotta az utolsó szál cigarettáját. Majd holnap kéreget.

 

***

 

Leszállt a vonatról, aztán leszállt a buszról, és nem hitt a szemének. Nem az apját nem hitte el, hogy ott áll vele szemben. Azt elhitte. A buszon már csak egyedül utazott, a megállónál csak egy alak állt, választani nem volt nehéz. De az, ami az apján túl volt, lenyűgözte. Az apja mögött elterülő táj sose akart véget érni. Zöld és földsárga színben a horizontig úszott a mező, a nap a helyén ment le, álltak szótlanul az utolsó fényben. Fákat keresett az előtte terülő tájon, dombokat, amiket ahonnan jött, hegynek mondanak. Elnézett az apja mellett, kicsit bizakodni kezdett. Aztán az örege megindult felé, kinyújtott kézzel, nem tudta ezt mire vélni, de ő is kinyújtotta a sajátját. Esetlenül fogtak kezet, az örege lehajolt hozzá, két oldalról megfogta a vállát, azt mondta koszos hangon, az apád vagyok. Erre aprót biccentett, nem nézett fel. Gyere, a tanya innen még messze van, be fog sötétedni. Mögöttük, a buszmegállón túl egy falu volt, azt hitte, ide érkezett.

Az örege elvette a csomagját. Amikor elindultak, egymás mellett mentek, az apja azt mondta, holnap mindent megbeszélnek, ma nem. Hát hallgatott.

Hamar maguk mögött hagyták az aszfaltot, földúton haladtak. Ahogy sötétedett, egyre többet bukdácsolt. A szekérkerekek vágta nyomokat megtöltötte a por, mint valami pocsolyában, időnként eltűnt a lába, cipői megteltek homokkal. Nem volt hozzászokva az efféle talajhoz, többször megbicsaklott. Jól sem látott. Egy ideig sápadt szürkületben gyalogoltak, aztán hirtelen fellobbantak a csillagok. Önkéntelenül az égre mutatott. Nemsokára egy apró ház bontakozott ki a sötétből. Valahol a ház oldalában egy kutya ugatott, de nem látta.

Az apja hangja ébresztette. Ahogy kinyitotta a szemét, azt hitte, egy szobában van, az ágya végében egy szentkép lógott a falon. Mintha csak a képen lévő hold világítana, félhomályban derengett a helyiség.

Kelj fel, ott tudsz megmosakodni. Aztán ülj le az asztalhoz és egyél. Én már voltam kint, korábban ettem. Mindjárt itt vagyok. Az apja eltűnt az ajtóban.

Álmosan ült fel az ágyban, nehezére esett minden mozdulat. Körbeforgatta a fejét. Egy konyhában volt, nem egy szobában. Csak egy apró ablaka volt, a falak vastagok voltak, a fény megtorpant az ablakban. Az egész helyiség alig volt szélesebb, mint az ágy. Szemben egy ajtó volt, aztán jobbra is egy, a szemközti ajtón ment ki az apja. Az asztal az ablak alatt állt, az oldalán két székkel. Rajta két tányér feküdt egymással szemben, az egyiken ott maradt egy kevés kenyérmorzsa, a másikon egy szelet kenyér és egy vastagabb szelet dinnye várta. Szemben egy öreg sparhelt. Mosogató nem volt, egy felnyitott tetejű stokedli tartott egy fémlavórt, víz volt benne, a tövében az apja egy törülközőt hagyott.

Felállt, odament. Megfogta a törülközőt, nedves volt. A vízbe dugta az ujját, hidegnek érezte. Hagyta a mosakodást. Inkább az asztalhoz ült. A dinnyét gyorsan megette, a kenyérhez hozzá sem nyúlt. Várta, hogy az apja visszatérjen.

Néhány nyugodt perc után megjelent az apja. Tegnap nagyobbnak látta. Magasabbnak.

Öltözz fel és ülj vissza, és először is edd meg a kenyeret. Ebédig nincs más.

Közben nézte, az örege egy kosarat tett az asztalra, az üres tányérra. Paradicsommal és paprikával volt megrakva. Szorongva az apjára nézett, miközben a kenyérért nyúlt. Mit ihatok, kérdezte.

A víz langyos volt. Ahogy végzett a kenyérrel, szeretett volna felállni, de az apja visszaparancsolta, maradj a helyeden, mondta az asztalra mutatva. Úgy érezte, a szavak ráülnek a lelkére. Csak maradj ott, mindjárt visszajövök. Amíg az apja kiment, az asztal lapját kezdte nézegetni a tányér körül. Valaha halványzöld színű lehetett, mára szinte teljesen lekopott róla a festék. Régen sokat szalonnázhattak rajta, kisebb-nagyobb barázdák borították. Térdét az asztal lábának támasztotta. Az asztalláb úgy nyikorgott, mintha mondani akarna valamit.

Az apja visszatért. Kezében egy könyvvel. Kicserélte az előtte levő tányért a könyvre. Egy megsárgult papírral volt átkötve. Nyisd ki, ma megtanulod az első oldalt. Az apja hangja szigorú volt. Utált tanulni, nem akarta érteni a hallottakat. Az első oldalt, csengett a fülében. Maga sem tudta, miért, eltolta a könyvet. Az apja erre eldörrent. Önkéntelenül behúzta a vállait, majd a könyvért nyúlt.

Anélkül, hogy elolvasta volna a címét, az első oldalhoz lapozott. Olvasni kezdte, de az első sor közepén megállt. Kicsit kisebbek a betűk és nem látom, gondolta. Az iskolában is gyűlölte az olvasást. Minden mondat egy szenvedés, úgy érezte, a szavak eltűnnek a nyelve alatt, nem jutnak el az agyáig. Nem értette az egészet, de nem mert szólni. Az apja az első fél órában ott állt felette.

Ahogy telt az idő, valamelyest világosabb lett a konyha. Elvesztette az időérzékét. Az apja végig vele volt a konyhában. A paprikát és a paradicsomot vágta, lecsót készített. Megállt az olvasásban, rájött a szükség. Ki kell mennem, mondta bátortalanul az apjának.

Meddig tudod? Kezdd elmondani, aztán kimehetsz. Tovább kellett biztatni. Noha a szövegnek volt eleje, nem tudta, hol kezdje. Lehajtotta a fejét, a biztonság kedvéért a mutatóujját az első szóra tette. Belekezdett. Kezdetben teremté isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.

Na, most állj meg. Az apja leült vele szemben. A setétség előtt van egy és, azt kihagytad, pontosan tanulj. Mondd elölről. Mondta újra, de egy és valahogy megint kimaradt. Az ötödik mondatnál tartott, amikor az apja az asztal fölött átnyúlva ököllel egy kokit ütött a feje tetejére. Fájt neki. Ő is adott már ilyet az osztálytársának, de az egyáltalán nem volt ennyire erős.

Most kimehetsz, de siess vissza. Gyorsan történt, azonnal elsírta magát. A ház oldalában találkozott azzal a kutyával, amelyik az este ugatott. Barna kis korcs volt, denevérfülekkel, láncra kötve. A kutya összes bordája kilátszott. Egy öreg körtefához volt kikötve, most nem ugatott. Barátságosan, a láncát csörgetve jött felé. Megsimogatta a kutyát, a sírást nem bírta abbahagyni, a fa árnyékában elvégezte a dolgát. És még mindig pityergett, amikor visszament.

Minden betű fontos, minden betű, érted. Gyerünk, kezdd elölről. Nem volt átmenet. Zokogva kezdett bele újra. A szöveg tele volt ezzel az éssel, az első oldal utolsó mondata is így végződött. És úgy lőn. De ezt már jóval csak azután mondta, hogy megették az apja által főzött lecsót. A fájdalmat senki sem számolja. Délután volt már, amikor az apja azt mondta, mára végeztek, menjen ki játszani. Akkor már pontosan tudta az egész oldalt.

Másnap magától ébredt. Hajnal lehetett, alig látott valamit. Szemben a kép eltűnt a homályban. Próbált nesztelenül felkelni, az apja még aludt. Ruhái az ágy végében voltak, az apja odatetette vele az este. Felöltözött, cipőbe bújt, halkan kiment a házból. Kint is sötétség fogadta, az ég felhős volt. A fához ment, aztán miután végzett, a kutya mellé ült a fűbe. Nem szóltak egymáshoz. Némán, gondolatok nélkül simogatta az állat fejét, amaz a fiú combjához simult.

Minden nap elmúlik egyszer, mondta az apja, amikor elindult a fa felé. Váratlanul tűnt fel, azt sem tudta, mennyi idő telt el, amióta a kutya mellett ült. Még mindig sötét volt. Az apja, hogy megigazította magát, megrázkódott. Hagyd a kutyát, vágok dinnyét meg kenyeret, gyere enni. Aztán megtanuljuk a második oldalt. Ez a délelőtt is ütésekkel telt, és az összes, talán ezen a napon hamarabb végzett a tanulással. Délben lecsót ettek. Vacsorára dinnyét kapott kenyérrel. A harmadik oldal délutánba nyúlt. Ebédre lecsót ettek, reggelire és vacsorára dinnyét kenyérrel. És még kilenc napig. Az utolsó nap aztán elmondta a teljes 12 oldalt. Ennek a napnak is végigsírta a délelőttjét. Reggel dinnyét kapott kenyérrel. Az ebéd lecsó volt. A vacsora, mint a reggeli.

A busznál álltak. Az apja megeskette az Istenre, hogy ezentúl hetente egy oldalt megtanul. Jövőre találkoznak. Soha többet nem látta az öregét.

Este ért be a vonat. Az anyja a vasútállomáson várta. A vacsorára kínált lecsót visszautasította. Csak a palacsintából evett.