Török Irén: Hulló levelek…

 

Visszapörgetem a naptáram lapjait, felelevenítve az elmúlt hetek történéseit. Bevillan a nyári rekkenő forróság, a negatív és pozitív események sora, melyek körbefonták  a mindennapokat. A már-már elviselhetetlen, fojtó hőség visszaidézte a megannyi emléket, a tengert, a  kagylókat, az esti fényekben pompázó sétákat, a hajókirándulások élményeit hazai és távoli vizeken, fesztiválok, koncertek euforikus örömhangulatának páratlan óráit. A fák sűrű lombjainak zöld egységei mindeközben masszívan állták a szélsőséges időjárás adta megpróbáltatásokat, mintegy jelezve az állandóságot, a harmóniát és a kiszámítható jövőt.

 Egy telefonhívás szakította meg a múló idő egyenletességét, megváltoztatva a körülöttem racionálisan sodródó világot. Eltávozott valaki, aki szellemi fölényével és markáns fizikai jelenlétével meghatározó nyomatékkal bírt az életemben. Tragikus hirtelenséggel elillant az állandóság, de a lombokon a levelek zöldje nem változott. A megtört csendben ismét az emlékekhez nyúltam, élménydús időutazás formájában kerestem a gyógyírt megsebzett lelkemnek. Felidéződtek a nyári tengerparti séták, a koncertek lélekig hatoló hangulatai, melyek inspiratív élményekkel ajándékoztak meg bennünket számos alkalommal. A közös érdeklődés azonos értékek mentén, a néprajz, a hagyományok bölcs tiszteletének mezsgyéjén haladt éveken át. Hazánk történelmi múltjának megcsorbult hírnökeiről, a múzeumokról, a várakról és a kastélyokról egyedi módon birtokolt ismeretek immár örök halhatatlanságba merültek.

A veszteség mértékét súlyosbítja családfánk legzöldebb „levelének” léte, aki ez évben nyerte el érett, zöld színét. Állandóság, harmónia és a kiszámítható jövő… mindez távolinak tűnt ebben a tragédiával övezett időben. A Nap éppúgy ontotta a meleget a levelekre, mint hetek óta mindig. A természet mintha nem vette volna komolyan a rám törő ború komolyságát, szinte haragudtam rá.

 A búcsúzás komor tényét ismét a zene  tompította. A zene - mint oly sokszor - csillapította számomra a háborgó pillanatokat, kiemelte a csodás élmények varázsát, és most bebizonyította, arra is alkalmas, hogy virágként mutasson utat egy másik világ felé: „Hát addig megyek/ Míg lesz egy kis sziget…” A szürke gránitlap végleg lezárta a visszautat, hogy mindez a lélekre bízva folytatódjon tovább a megfoghatatlan és láthatatlan dimenzióban.

A Nap már hamar elfáradt, korán szürkült odakint, és a lombok levelei sem bírták már a magasban… A természet mégis csak utolérte egy élet hirtelen távozását. Utolérte színekben, lanyhuló meleggel, fényét vesztett napsütéssel, melyek így már nem alkalmasak egy meghitt tengerparti sétára…

Az esőáztatta emlékek között felelevenednek a nehezen megélt és elfogadott történések is. Figyelem a fákat, melyeknek színesbe öltözött levelein esőcseppek ringatóznak, dőlnek minden irányba, ahogy újabb és újabb utánpótlás érkezik a komor felhőkből. Legtöbbjük a levél közepén marad, nem dől el, jelezve számomra, hogy a tovatűnő közös élet maradandó, szép emlékei vannak túlsúlyban.

Az ősz teljesen hatalmába vette a napokat, a száraz levelek vastag takaróvá változtatták a fák alatti részeket. Most az összefüggő, megfakult avar szimbolizálja számomra az állandóságot, a harmóniát és a kiszámítható jövőt.

 Hálás vagyok a természetnek, hogy a benne zajló elmúlás folyamata immár híven tükrözi  az életem lapjain nyomot hagyó távozást, mint a hulló levelek…