Tüske-Karóczkai Éva: Izzó márvány

 

Éjszaka volt. Nem amolyan mesei, teliholdas, ragyogó és csillagfényes, csak közönséges, sötét éjszaka. Holdsarló az égen, felhők, amelyek mindig a legrosszabbkor takarják el a kevéske fényt. Mégis különleges volt. Az ő éjszakája.

A lány lassan átsétált a termen. Nem volt szüksége sok fényre. Hetek óta járt ide, ismerte a terepet. Kiismerte a rendszert is, már nem kellett tartania a biztonságiaktól: a termet figyelő kamerát csak néhány perce fedte el a saját kezűleg készített és teljes mozdulatlanságot ábrázoló pillanatképpel. Egy álmos biztonsági őrnek nem fog feltűnni, hogy az árnyak nem mozdulnak odébb.

Csendben, lassan behajtotta, majd becsukta a terem két végén lévő szárnyas ajtókat. A nemes fából készült, faragott lapok kellemes érintését még a kezén érezte, amikor megfordult. Levette a saruját, hogy érezhesse a márványpadló hidegét. Kibújt vállpántos, selyem nyári ruhájából és a nyitott ablakon beáramló meleg nyári szél körbefonta testét.

Övé volt most a terem s benne minden szobor. Elvihetett volna bármit. De nem lopni jött. Ha bárkinek elmondta volna tervét, nyíltan őrültnek nevezi vagy kineveti, hát titokban tartotta. Már ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy épelméjű dolgot cselekszik. Hiszen nem másért jött ide, és készült a ma éjszakára hetek óta, mint - egyetlen érintésért.

Egy érintésért, anélkül, hogy árgus, idegen szemek figyelnék és megítélnék minden mozdulatát. Egy szobor érintéséért.

Nem volt művészien különleges, kora vagy stílusa miatt figyelemre méltó. Talán az egyetlen - a múzeum szempontjából - értékelhető vonása teljes épsége volt. Őt mégis vonzotta az első perctől: gyönyörű volt, ép, ősi és tökéletes. - Ragyogó példája a klasszikus görög szobrászat realisztikus ábrázolásmódjának és az emberi test tökéletes megformálásának. Bár a szobor témája kissé szokatlan, valószínűleg egy urát üdvözlő szolgát ábrázol - hallotta már oly sokszor az idegenvezetőktől.

Őt mégsem a remekül kidolgozott izmok és a szobor tökéletes harmóniája fogta meg ott, azon a napon. A ráeső késő délutáni napfényben meglátta a mozdulatlan kőbe rejtett robbanó erőt. A féltérdről felemelkedő férfitest, a félig felfelé forduló arc, a kerekebbre nyíló szemek mind lefojtott energiáról meséltek. A lány meglátta azt is, amit a szakértők és kritikusok túl professzionális szeme már nem: az áll megfeszülő ívét, a félig ökölbe szoruló jobb kezet, az ugrásra feszülő izmokban lapuló pusztító erőt.

Végre itt volt. Eljött azért, hogy ne csak szemével csodálhassa, hanem kezével is érinthesse a kőbe zárt csodát, a görög világból itt maradt emberi szépséget és érzést. Akár azonnal odamehetett volna hozzá, hisz nem látta senki, de valami visszafogta. Előbb lassan körbesétálta, mint már annyiszor az elmúlt hetek alatt. Egyre szűkebb körben haladt, végül nem ódázhatta tovább, ott állt előtte.

Visszafojtott lélegzettel, lassan nyúlt feléje. Rásimította kezét a majdnem ökölbe szoruló jobbra. Meglepte a márvány hidege. Képzeletében már annyiszor elképzelte a Találkozást, hogy szinte élő emberként gondolt a szoborba zárt férfialakra. Saját keze forrósága végül átmelegítette a holt követ, s ahogy óvatosan felfelé haladt a behajlított karon, ez a melegség állandósult. Nem akart sietni, érezni akarta a szobrász által kőbe vésett izmok és inak minden ívét. A meghajló hát és a feszülő fenék arra csábította, hogy baljával is megérintse a szobrot, végül testével is hozzásimult. A félreforduló fej és a nyak ott feszült előtte és ő nem tudta megállni - addig csókolta a hideg követ, míg az átforrósodott.

Tudta, hogy már régen átlépte a normalitás határát, de ez most már egy cseppet sem érdekelte. Lassan végigsimította a félprofil minden centijét: a magas, domború homlokot, az erős orrot, a formás ajkakat és a feszülő állat. Végül újra elindult, hogy megérintve a másik kart, és az erős combot szembekerülhessen e márványban időtlenné lett férfialakkal. Elé lépett, de még nem nézett az arcba. Előbb hagyta, hogy ujjhegyei kitapasztalják a combok erejét, és férfiasságának szimbólumát, majd a has minden barázdáját, aztán rásimította tenyerét a mellkas boltozatára. Már meg sem lepődött, hogy a márvány felforrósodik ujjai alatt, és a test ragyogó bronzszínét az ablakon besütő félhold játékának hitte. Képzelete most már nem ismert határokat és a keze alá valódi emberi bőrt teremtett. Aztán …

… rászakadt a világ és elsodorta valami ősi erő. Vad férfikezek ragadták meg és fogták satuba testét, combok szorították a földre. Hihette volna, hogy a súlyos márványtömb valahogy kibillent egyensúlyából, de feltekintve a valaha látott legkékebb szempár fúródott gyűlölettel szemébe. Rettegés töltötte el és a lány szeme félelemtől nyílt tágra. Már menekült volna az általa teremtett álomvilágból, sikoltani akart, hogy az általa szőtt varázst megtörje, de könyörtelen férfiajak zárta le sikolyra nyíló száját. Aztán elsodorta valami ősi erő…

Végül már nem tiltakozott, és ahogyan engedett, úgy enyhült a szorítás, úgy engedtek fel a férfi pattanásig feszült izmai. Testük egyre jobban egymásba simult, végül a lány is részese - s nem csak áldozata - lett az ősi düh és szenvedély formálta örvénynek. Lassan csitult a vihar, végül letette őket a márványtalapzat tövébe. Csak egyre lassuló lélegzetük hallatszott egy darabig.

Végül a lány felállt és indult volna. Nem nézett a férfira, azt remélte - most már - elmehet ebből az általa életre keltett őrült álomból. Csuklójára azonban férfimarok szorult, erősen, ellent-mondást-nem-tűrően. Érezte, hogy a férfi felemelkedik mögötte és szembefordítja őt. Nem akarta kinyitni a szemét, nem akarta látni azt, amit ember ép ésszel fel nem foghat: hogy a kőbe vésett test helyett élő, lélegző ember áll a terem közepén. Végül éppen saját rettegése pattintotta fel két szemét.

A férfi körbetekintett, majd pillantása visszatért hozzá, ismét végigsiklott fehér bőrén, néhány arany ékszerén, éppúgy, mint az első néhány pillanatban. A lánynak nem volt ideje arra, hogy gondolkodjon vagy kérdéseket fogalmazzon, a kék szempár ismét foglyul ejtette. Megint gyűlöletet várt, megvetést, dühöt, de a szemek meglepődésről, zavarról és tűnődő értelemről meséltek. Végül a rég néma ajkak szóra nyíltak:

- Que side onheara, moi belara!

Mit is várt: hogy egy görög szobor életre kelve ékes angol nyelven beszéljen? Elvégre az irracionálisban is van racionalitás?! Így hát csak megrázta fejét.

A férfi szabad kezével elmesélte néhány mozdulattal, amit az előbb szavakkal nem tudott megértetni: felkelő napot mutatott, addig tartó időt és életet, majd merev mozdulatlanságot. A szempár nem parancsolt többé, csak kért, s a kérésben ott rejlett: már van a lánynak is választása. Csuklóján meglazult a szorítás.

Elmehet hát, s kilépve az ajtón elfelejthet mindent, ami nem fér kinti világa keretei közé és ezzel kizárhatja ezt a félelmetes, megrázó csodát. Vagy maradjon, csak azért, hogy az előbbi örvény ismét magával ragadja s legyen csupán passzív részese egy két személyre mért csodának?

De nem volt ideje ésszel dönteni: a férfi megérintette kezét, majd karját, épp úgy, épp olyan mozdulatokkal, mint ő a kőbe faragott férfit. Szeme tágra nyílt, de most a döbbenettől: ő volt fókusza a varázsnak, mely a férfit életre bűvölte, és a csoda most őt is befogadta. Azok az acélnál keményebbnek érzett karok most gyengéden fogták át hátulról és a férfi forró tenyere lassan simított végig hasán: várta az elutasítást. De a lányt már nem az esze vezette, szíve szerint döntött és vállalta azt, amit elindított: ezen az éjszakán társa lesz a férfinak.

 

A reggel még a múzeumban érte, és ahogyan az égbolt egyre világosabb lett, úgy ébredtek kétségek a lányban. De a napfény józan sugarai alatt lassan megfakuló emlékek közül tisztán kiemelkedett egy szempár: kortalan, mélykék tekintet, mely az utolsó pillanatig az övébe kapaszkodott, míg magába nem zárta a kő örök vaksága.

A reggel józan fényében nem tudta eldönteni, mi történt akkor éjjel, az ész tiltakozott a fel nem fogható ellen. Újra látnia kellett, hogy meggyőzhesse önmagát: tényleg álom volt. Néhány nap múlva visszament, készített pár fotót, még néhányat a többi száz mellé.

Csak később vette észre. A komor arcot egy apró mosoly lágyította meg, alig észrevehető, épp csak vonásnyi, de akkor is - mosoly.