Kalász István: A világok harca

 

 

Talán a marslakóké a jövő és nem a mienk. – H.G. Wells

 

Péntek volt, aznap indult az űrhajó telepesekkel a Marsra, az egész városban vetítők álltak, szólt a zene, felvonulás is volt, légi parádé, és te a harminchárom éves férfi mentél haza. Belváros, bérház, meredek lépcső, lift nem volt, de reklámtévé a lépcsőházban igen, másfél óra és indul a Mars-Rakéta, igyon kólát hidegen, és te ziháltál felfelé, aztán…
Rögtön láttad, hogy voltak a lakásodban. Az íróasztalod fiókját kihúzták, a szekrényedet kinyitották, a komputeredet bekapcsolták, úgy hagyták, a gép zúgott. Ültél, nézted a szőnyegbe taposott virágföldet. Arra gondoltál, hogy ezek nem akarták titkolni, hogy voltak nálad. Ittak az ásványvizedből, égve hagyták a konyhában a lámpát. Felhívtad anyádat. Mondtad a telefonba, hogy voltak nálad. Tiltakoztál, kérdezte anyád, tüntettél? Mondtad, hogy nem csináltál semmit. Tényleg. Nem mondtál, nem tettél semmit. Ezek feltörték a bejárati ajtót. Nem kapcsoltad be a rádiót, a tévét, suttogta az anyád. Mondtad, az üvöltő rádió nem segít. A vizet sem kell hangosan folyatni, ma minden a telefonon át megy, mindent hallanak, látnak. Anyád hallgatott, aztán azt felelte, ezek olyan modern dolgok. És te mindig rendes gyerek voltál, suttogta az anyád, csöndes, megértő. Olyan igyekvő. És nevetett. Letetted a telefont. Főztél kávét. Ittál vizet. A vizes palack nem ott állt, ahová tetted, tehát ők is emberek, szomjasak, de persze nem teszik vissza a poharat, a palackot. Ez bosszantott. Csöngettek. A szomszéd volt, mondta, hogy ketten jöttek hozzád, egy őszes férfi, meg a beosztott, akivel az idősebb férfi üvöltött. Mert ő kijött a folyosóra, kérdezte, mit akarnak a lakásodban, erre a fiatalabbik rászólt, hogy takarodjon vissza, de az idősebbik mondta, hogy nem szabad tiszteletlenül beszélni senkivel. Ők a biztonság miatt jöttek. A cégedtől. Mert a biztonság fontos. És te aláírtad anno, amikor beléptél a céghez, hogy nekik ezt szabad. Jönni, körülnézni. Ellenőrizni. Ez ma így van. Rutin.
A szomszéd kérdezte tőlük, kell-e tanúskodnia, ha bemennek a lakásba, az ősz férfi azt mondta, náluk nem tűnik el semmi. És senki. Álltál, hallgattad a szomszédot, közben arra gondoltál, hogy mindez mibe került, hogy ezek kijöttek, felforgatták a lakásodat, és majd jelenítést írnak arról, hogy nem találtak nálad semmit. És fényképeket mellékelnek a jelentéshez: 1. a vizsgált személy ágya. 2.: a személy ruhái. 3.: A személy… Vagy megemlítik, hogy bort iszol. Többet a kelleténél, az üres üvegek mutatják a konyhában.
A szomszéd biccentett, mondta, legyél óvatos, és elment. Ültél a homályban, arra gondoltál, hogy tényleg, mi rosszat csináltál a cégnél? És már nem érezted otthonodnak a lakást. A falak, a bútorok távolabb kerültek. A szekrényedtől, a ruháidtól undorodtál. Mintha bűzt hagytak volna maguk után. És ez milyen rossz. Csak azért, semmi másért. De nem csináltál semmit. Arra gondoltál, hogy azért jöttek, hogy félj. Mert most mégis féltél.
Kint sötétedett, bezártad a lakást, lementél az utcára. Májusi, fülledt este volt, a Mars-rakéta elindult. Fényes pont volt az égen. Éhes voltál, elindultál az utcán a belváros felé, bementél egy büfébe, a tulajdonos éppen üvöltött az eladólánnyal. Hogy leejtette a tányért. A lány állt, reszketett, a falon a hatalmas tévé mutatta, hogy a rakéta 2019 emberrel elhúzott a földről, ők majd jobb világot építenek. A Marson. Szebbet, igazságosabbat. A főnök rángatta, eléd lökte a lányt, dolgozz rendesen, az úr vár, sziszegte, a lány sírt. Te kérted az ételt, a tévéből űrutas integetett le rád, a lány eléd tette a tányért. Rizs, sárga műhús. A tévé bemondta, hogy a rakéta szerencsésen elhagyta el a földet. Minden rendben van. Te pedig arra gondoltál, miért mindig máshol épül az a fene nagy boldogság, miért nem itt. Lent. A lány szemébe néztél, és megkérdezted, meddig dolgozik ma, és mit szólna, ha megvárnád.
A lány nevetett. A főnök kiabálni kezdett. Erre te felemelted és a tévéhez vágtad a tányért. Aztán a lányra mosolyogtál.