Kántor Zsolt kisprózái

A bejárónő

 

A kék tollhegyről lepergett a rászáradt tinta. A teafű meg szét volt szórva. Még a szőnyegre is jutott. Ki kellett porszívóznia a lakást. Ezen gondolkodott egy álló hétig, majd felülkerekedett a dilemmán. A kék tollhegyet kidobta a szemétbe, a teafüvet betette a teafőző tojásba és csinált egy teát. Eszébe jutott, hogy mindjárt hazajönnek a háziak és megszűnik uralkodni, mint totalitárius konyhalány. Ki kell ürítenie az egyébként esztétikus porzsákot. Ne felejtsen el préselni virágszirmokat. Ez megígérte a fiatal háziúrnak. A főhadnagy nyakkendőben és fehér ingben elment otthonról éjfélkor legutóbb, de reggel már ott találta az ágyában a felesége mellett. Fogalma sincs, mi történt közöttük azon az éjszakán. Valami veszekedés lehetett, mert az asszony reggel nagyon sápadt és gyűrött volt. Neki a férjjel olyan volt a kapcsolata, mint egy jó baráttal. Mindent megbeszéltek. Azon a reggelen, egy indigón átnyomott prózát adott neki a főhadnagy, olvassa csak el, kíváncsi a véleményére. „A dőlt betűk országa diktatúrában senyved. Hiába van beleírva az útlevelembe, hogy a világ összes országába érvényes. A dőlt betűk nem engedtek át éjszaka a határon, maguk közé. Itt toporgok kurziválás nélkül. De Te, Bejárónők Gyöngyszeme, tulipánokat fogsz a Gaffiot lexikonba bújtatni és könnyeiddel áztatod esténként a leveleidet. És rám gondolsz. Nagyon kitartónak kell lenned, ha tényleg megmaradsz a házamban.  Az embernek, hogy tudjanak szeretni valakit, lemennek szappanba. (Ennyire.) Legyen már péntek, a teremtő könyörüljön az időn. És úgy történjen meg, amit akarok, ahogy elképzelem. Akkor azt mondom majd: talán! A boldogság előszele megcsap. Ha visszatérünk, ezt megmagyarázom.” Nem tudta mire vélni. Mintha neki szólna, de nem meri elhinni. Mindenesetre, eltette a példányt a retiküljébe és hozzáfogott a paradicsomsalátához. Közben arra gondolt, hogy a főhadnagy a legrendesebb ember a világon. Neki meg nincs senkije. Akkor meg miért nem próbálkozik nála? Hát a felesége az tényleg akadály. Mindig a sarkában van és nagyon leuralja. De azért ő is szívességet tesz azzal, hogy foglalkoztatja. Na, mindegy. Ha hazaérnek, megkérdez mindent a főhadnagytól. Mire fel ez a széppróza-töredék? Mit akar ez mondani az ő életükről? De jó volna, ha csak álmodná ezt az egészet!

 

 

A bor esszenciája

 

Egy poszméh fészkeli be magát a tavirózsa bibéi közé. A pók épp most hálózza be a zöld legyet. Majd átsétál a cserje gallyaira s az erdő hirtelen kinyílik, mint egy nyálkás, életteli száj, és kiengedi fotocellái közül az éjszakát. Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik a verandán, eléri a parkot, a folyóparti köveket, a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra. Bevonja, mint a lakk, a búsongás, az estét. Az elmúlt napot bárányfelhők fújják ki magukból. Kottafejek, hangvillák és bárányfelhődúcok az égen. Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé? Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz. Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár keze felemelve van. Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg guruljon le a Mennyből, mint pergamentekercs. Méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust .Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta, akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében. A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból. Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik. Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között, a felhők meglódulnak hirtelen, huhog a magasság, kelepel a mélység, csattognak a kormoránok. Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat, s mintha lángolna és zizegne-mozogna a táj. A félhomályban egy lány vetkőzik, fürdőzéshez készülődik. Galambok röppennek fel. Szép a test, szép az est. Édes bor folyik egy talpas pohárba a part menti házban. Belátni az ablakon. Egy házaspár ünnepli a májust. Koccintanak. Mintha kitették volna őket egy lakatlan szigeten. Ajándék idő. Szentkuthyt olvasnak. A Prae lapjaira csöpög a pára. A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók, az árvaszúnyogok, suttogó lárvák. Repedezni kezd a sötét. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját, csíkos kavics csobban a vízben, a bogár elszáll, az eső eláll, a cseppek plüss szövetét átitatja a köd. A Hold kiszabadul fogságából. Hangyák vonszolnak a hídon egy elalélt kiflivéget. S a Balaton vizére rácsukódik a laptop.