Kontra Ferenc: A gyengék menedéke

 

 

 

Ennek a városnak 1947 óta Sztálin volt a díszpolgára. Kisgyerekként jártam itt, és azóta minden olyan kicsi lett. Laskó utca, a sínen túl, a város szélén, micsoda véletlen, hogy egy utcát nevezzenek így éppen ebben a városban; mintha csak visszautalna arra, hogy a határ másik oldalán egy ugyanilyen nevű falu központjában áll éppen egy Zsolnay-szobor, egyedi és soha meg nem ismételt alkotása a pécsi zománcfamíliának, Ősök jussán felirattal, amit én sohasem címnek tekintettem, hanem válasznak. A „Milyen jogon?” kérdésre felel. Iskolába menet mindennap megnéztem. Törékeny harcos őrzi. Hiányzik a lábából egy rész, és a szobrokat nem szokták kiegészíteni, ami egyszer letört róluk, örökre pótolhatatlan. Milyen nevetséges is lenne, ha a szamothrakéi Nikének feje s karja nőne a Louvre-ban. Mégis gyönyörködni járnak elébe, nem pedig szánakozni rajta. Milyen szörnyen nevetséges lenne, ha magasabb lenne önmagánál, több, mint 2,75. Egy torzó sosem lehet nagyobb önmagánál, bármennyire is gyötri a fantomfájdalom.

A bőrgyár cserzőanyagainak édeskésen rothadó szaga árasztotta el ezt a városszéli utcát. Az öles fémcsövek fent a magasban télen-nyáron gőzölögtek. A patakban sűrű barna lé folyt, az apró hidak betonszegélyéről sohasem száradt le az alvadtvér-szerű zuzmó. Akinek egyszer is elvitt erre az útja, megjegyezte és felismerte a gyomorpróbáló szagot. Ez a dohosság bevette magát a házakba is, mintha töltött káposztát főztek volna az év minden szakában. Soha el nem párolgó, zavaros cseppek ültek a házak elé ágyásozott liliomok levelén. Számomra ilyen is maradt ez a város.

Ez a hely, ahol véget ér a múlt: kiszáradt meggyfa állt a hátsó udvarban, az évek során sűrű hálót szőttek ágbogára a tenyérnyi keresztes pókok, a gyártetőről hömpölygő fényben a vékony szálak szivárványosan csillogtak, mint az angyalszárnyak selyme. Itt élt az anyjával Hajós Eszter, csípőficamos volt és enyhén púpos, nem ment férjhez, egy textilforgalmi vállalatnál könyvelt. Gyűjtötte az Agatha Christie-ket, minden magyar kiadás a könyvespolcán sorakozott, egymás után kölcsönkértem belőlük hármat, és elolvastam az Öt kismalacot, a Nemezist és a Ház a világ végént, ebből kiírtam a műfajra legjellemzőbb mondatot: „A gyilkos a bűn elkövetésével megnevezi önmagát.”

A falon Vörösmart század eleji képe függött, természetesen a vasútállomás tornyos épületével. Az ágyán ormótlan díszpárna állt, hatalmas békára hasonlított, évtizedek beszűrődő napsütése elhomályosította a színét. Amikor a szobába léptem, diadalmasan felemelte.

A miénk volt a zöld selyem, a fák színe, anyám csempészte át a határon. A zászló három színéből a zöld volt a miénk.

Az anyjával sohasem beszélgettem, csak néha mondott sejtelmes félmondatokat; főleg a konyhában ült egy könyvvel a kezében, de nem hiszem, hogy valaha is olvasott volna belőle, csak nézett ki mereven az ablakon a gyár téglafalára. Időnként leejtette a könyvet az ölébe, aztán újra az arca elé emelte, mintha alibit keresne az elmúlt időre, amely évek óta mozdulatlanságban telt, senkivel meg nem osztva mindazt, amit fejének csonthéjában őrzött. Leginkább csak annyit mondott:

– Azért mégiscsak jobb itt, ahol mindenki magyarul beszél, igaz? Én is így gondoltam, amikor áthoztam a családomat. Te is azért jöttél ide!

A híres nagyapáról egy harcias-bajuszos képet láttam az albumban, a Monarchia katonája volt, elképzeltem, ahogyan leszáll a különvonatról a vörösmarti állomáson. Magába szippantja a gőzmozdony párája. A gyengék menedéke.

Rólad nincs is képem, majd lefényképezlek egyszer az udvarban, ott mindig nagyon érdekesek a fényviszonyok. Nagyon szeretem a fényképeket, mindenkit megőrzök, hogy fel tudjam idézni, mondta Eszter.

Ez kétségtelenül családi vonás nálunk, ismertem el, mert eszembe jutottak a vörösmarti szobák, körbeaggatva az ősök fényképeivel, és nekem mindig az volt az érzésem, mintha figyelnének. Eszter is folyton fürkészett, mintha folyton a gondolataimat akarná kitalálni, hiszen alig ismertük egymást, eleinte ezért voltak olyan rövidek a látogatásaim. Mintha ezt is megérezte volna, és nem erőltette a dolgot.

Gyakrabban is ellátogathatnál hozzánk, mondta Eszter, amikor kikísért. Folyton ugyanazt a kinyúlt, zöld kardigánt hordta, melyet szlovén moherfonalból kötött magának, és ilyen amorf lett az első mosás után.

Persze, tudod, hiszen megígértem, hogy eljövök, nekem is szükségem van rátok, hátráltam kifelé, mintha árnyak küldtek, siettettek volna, hogy menjek már, egy jókora leples kísértet, amely kiszáradt meggyfa képében magasodott Eszter feje fölé; elfordultam, hogy ne lássam, miként száll alá a bőrgyár újabb gőzfelhője, hogy lombkoronát formáljon az ágak tetejére.