Lackner László: Anyámról, tétován

 

 

                                                              

 

 

 

 

                Ráfeledkezem drága kis anyámra, és fojtogatóan összerándulnak a torkomban az inak, izmok. Gunnyaszt a szétült, süppedt konyhai kanapén, akkora, mint egy étvágytalan kisiskolás, ő az egykori, kőszál egyenes feleség, anya, a községi varrókör mindenese. Púppá görbült a háta, a szemét óriási, kék tengerszemmé nagyítja a szürkehályog operáció után felírt, sötétkeretes „SZTK”-s szemüveg .

Ha két hetente hazaszaladok a városból, már alig várja, hogy sorolhassa. – Lóg a mosogató ajtaja, a spájz kilincséből kiesett a csavar, az olvasólámpában kiégett a körte...

A sámlin kucorogva nekilátok az ajtónak. Új, kövérebb csavarokat kellett keresnem a rozsdás szerszámos ládikában, mert már másodízben estek ki a zsanérból. Megáll felettem, támaszkodik az asztalnak, fölém hajol és figyeli a kezemet. – Erősebben csavard be, nehogy megint kiessen. Nem vagy itt, aztán kezembe marad megint a kilincs.

Amint végzek, visszaereszkedik a kanapéra, mered maga elé, majd halkan megszólal. – A tyúkok, ma még nem kaptak enni.

- De anyu – szólok rá csendesen. - Egy hónapja levágtuk őket. Nem bírtál már velük.

- Ja. Persze, persze.  – dünnyögi, majd felnéz rám. – A macska. Nem láttad merre van?

- Kint szunyókál a terasz egyik foteljében.

- Azt nem üldözhetitek el – jelenti ki ellenkezést nem tűrő hangon. – Ő az én társam, már csak az maradt. Tudok gondoskodni róla.

- Jaj, anyu, senki sem akarja bántani Bözsit – nyugtatom meg. – A tyúkokhoz ki kellett volna járkálnod, nem bírod a lépcsőt. A macska más, az bejön hozzád.

- Miért mondod, hogy nem tudok lemenni a lépcsőn – vágja oda dacosan. – Igen is le tudok.

- Amikor múlt héten itt volt Endre megszédültél, ő kapott el – mondok ellent.

Felhorkan. - Mit beszélt neked összevissza a bátyád. Nem is úgy volt.

Letottyanok a mosogató elé, kinyitom az ajtaját, a kezemben marad. – A lógó zsanér kimarta a bútorlapot, át kell helyezni – szólok hátra.

Felugrik, odacsoszog, mélyen lehajol az ajtólap fölé. – Elég, ha megszegezed – mondja. – Úgy jó lesz.

- Dehogy – hárítom el. – Ha már neki látok, rendesen megcsinálom.

Odacsoszog a hűtőhöz és elővesz egy kis lábaskát. – Csülök pörkölt – veti oda és mosolyog. Jól tudja, hogy imádom. Felteszi a lobogó tűzzel muzsikáló platnira, még egy darab fa hasábot dob be az ajtaján, aztán összedörzsöli a tenyereit, jelezve, hogy ez is megvan. Ha hazavár bennünket, mindig nagyon készül, előre elkészíti a kedvenc ételeinket. Mert a konyhában azért még ő az úr.

Végzek a mosogató ajtajával, felállok, és már mondja is a következőt: - Akkor kapsz ebédet, ha a fásláda lábát is megszegezed. - Megszegezem.

Leülünk az ebédhez. Bárhol rendelek csülök pörköltet, nem az az íze, nem esik olyan jól, mint otthon. Mit tud az én drága kis anyám, amit éttermek ilyen-olyan oklevéllel kitüntetett séfjei nem? A szeme sem a régi, egy kicsit remeg a keze, talán a memóriája is szelektív… Ráharapok az első bőrkés, enyhén zsíros, összetéveszthetetlenül csülkös húsra, olvad a fogam között, körbefutja a nyelvemet, rásimul az ízlelő bimbóimra és már-már kéjes érzés áramlik szét bennem.

Anyám is merít magának, madáreledelnyi kis húst, burgonyából is két evőkanálnyit, aztán forgatja, nyámmogja a szájában. Rászólok.

- Menjünk el a fogorvoshoz. Látom, a protézis töri az ínyedet, nem tudsz rágni.

Gyorsan lenyeli a félig-meddig megaprózott ételt, majd rám szól.

- Inkább arról beszélj, mi van Évával?

- Semmi – próbálom lezárni a kényes témát. – Szakítottunk.

Zsörtölődik. – Olyan rendes kis nő volt. Miért nem jöttetek ki?

- Mert nem illettünk össze.

- Ide hozod. Bemutatod. Megszerettem – folytatja a kínzásomat. – Megpucolta az ablakokat, kitakarított. Mi a hétszentség bajod volt vele?

- Anyu – váltok hangot. – Mindig fáradt volt, akkor is, ha egész nap lazított.

- Bolond vagy, mint apád. Az is állandóan erőszakoskodott.

- Nyugi! – fordítok a témán. – Van egy aranyos kis nő, kollégám az iskolában, nagyon összehangolódtunk.

- Egy újabb nő? – legyint. – Hajjaj! Vigyázz kisfiam, nehogy kicsalják a pénzedet.  

Eleget piszkált, úgy gondoltam, itt az idő, hogy feltegyem a régóta bennem feszülő kényes kérdést. -  Anyu, ti akartatok engem egyáltalán, vagy csak, úgy…

- Mit beszélsz? – kaffan rám.

- Bátyám tizenegy évvel idősebb nálam. Apu negyvennégy éves volt, te harminchárom. Tombolt a második világháború.

De már abban a pillanatban megbántam, hogy előhoztam.

Felugrik. Lecsapja a villát. - Ugye kisfiam, neked már el kell menned. Elszaladt az idő.

- El – hagyom rá, hogy kirúgott, de azért az utolsó falatokat még sietve betömöm a számba.

Három nap múlva hív a szomszédasszony, akit bátyámmal felfogadtunk, hogy naponta háromszor figyeljen rá anyánkra.

- Malvin nénit bevitte a mentő, a megyeszékhelyi ambulanciára. Elesett, eltört a kulcscsontja.

Éles szurkálást érzek a mellemben. – Nem kellett volna azt a hülye kérdést neki szegeznem. Nem mindegy, hogy akartak, vagy nem akartak?

Felkapom a telefont, és hívom a kórház központi számát. A sebészeten próbálkozom, de ott nincs, aztán össze-vissza kapcsolgatnak, míg végül az elfekvőnél kötök ki. Kiderül, hogy anyámat oda zsuppolták be. Elfekvő? Ezek normálisak? Nem agonizál, csak egy jelentéktelen törés.

Kocsiba vágom magam, és száguldok a külsőkórház körletébe. Végül egy tíz ágyas szobában ráakadok, egy halott, és két haldokló között. Hanyatt fekszik, mint aki már meg is halt. Keresem a gipszet, de csak fel van kötve a karja.

- Szia anya – köszönök rá.

- Soká jöttél – köszön vissza.

- Ahogy tudtam, igyekeztem – hebegem. – Mi történt? Ugye a szemed.

Felráncolja a homlokát. – A fenét. Semmi baja a szememnek. A szomszéd asszony nem jól tette a helyére a széket. Beleakadtam.

Mindig nehezen ismerte el, ha valami baj érte, vagy ha hibázott, aztán nehézkesen, fáradtan felül, és közel hajol hozzám. – Kisfiam vigyél haza. Látod, mi van itt?

- Anyu nem lehet.

- Dehogynem.

Hogy eltereljem a figyelmét váltok. -  A bátyám is hamarosan itt lesz. A közelben volt dolga.

- Jön Endre is? – erősítteti meg velem a hírt, és látom, jól esik neki, hogy mindketten törődünk vele.

- Beszélek az osztályvezető főorvossal, mindjárt jövök – hadarom, felpattanok az ágyvégről, és elsietek az iroda felé. A főorvos régi ismerősöm, tanítottam a fiát a középiskolában, sőt gyakran korrepetáltam is, talán valamit el tudok érni. Kedvesen fogad, még végig sem tudom mondani a kérésemet, máris rávágja. – Ma üresedett meg egy kétágyas szoba, oda átteszem anyukádat, oké?

Míg elégedetten, és büszkén visszafelé ballagok, felötlik a kérdés, hogy ez most korrupció, vagy egyszerűen csak egy kiérdemelt gesztus. Kioltom a gondolatot, ebben az országban ez a fogalom felsőbb osztályba lépett, nagyban művelik. Amit én elértem, egy piti kis szívesség.

Belépek a szobába, számban forgatom a jó hírt, de nincs módom megszólalni, ott találom a bátyámat, amint éppen intézkedik.

- Anyu! Nincs vita, évek óta ígérgeted, hogy feljössz hozzánk Budapestre. Majd ott lábadozol. A Római parton van a lakótelep, hatalmas parkban, jól fogod érezni magad. Már én is nyugdíjas vagyok, elleszünk kettesben, amíg a Margó dolgozik.

Anyám rám kapja a tekintetét, tőlem várja, hogy segítsek, ő már csak haza vágyik a kis otthonába, a cicájához. A bátyám pedig, aki egész életében vezető beosztásokat dolgozott, nem enged. Elrohan a főorvoshoz, és aláírja, hogy az ő felelősségére a paciens elhagyja a kórházat.

Búcsúzkodunk a parkolóban, anyám kétségbe esett szemmel kérdezi.

 – Ugye eljössz majd, kisfiam.

- Megyek anya. Gyakran van Pesten dolgom.

- De minél előbb, hallod?

Egy hét múlva keresem fel. Ül az erkélyen, nézi az ugrándozó gyereket, a bátyám el-elszundítva nézi az aktuális kommersz mexikói sorozatot.

- Szia anyu – köszönök rá.

- Kisfiam – kapja rám a tekintetét fellélegezve, mintha a megmentője toppant volna be. – Vigyél haza.

- Anyu – próbálom lenyugtatni. - Mindened megvan, nem jó egy kicsit együtt lenni a nagyobbik fiaddal?

- Jó, jó, de érzem, hogy teher vagyok. Tegnap is kimentem a szobámból a WC-re, ahogy visszacsoszogtam Margó ugrott, kapta a felmosórongyot, és feltörölte utánam a linóleumot. Most mondd meg, hát sáros az én papucsom? Mióta itt vagyok, nem is voltam kint. Már nem merek járkálni sem a lakásban.

- Jól van, aztán majd hozzám is eljössz egy-két hétre – próbálom ügyetlenül oldani a helyzetet.

- Ti miért nem értitek meg, hogy én csak otthon érzem jól magam. Apátok is ott van eltemetve. Kisfiam, ha szeretsz, haza viszel.

Beballagok a nappaliba, ahol a bátyám még mindig odatapad a tv-képernyőjére.

- Haza akar menni – lépek a második sorozat történetébe. – Elviszem.

- Ellenem hangoltad? Ne csináld!

- Én? – horkanok föl. – Kiültetted egy erkélyre, hogy nézzen egy idegen világot. Te pedig egész délután itt bóbiskolsz a tv előtt.

- Hívtam őt is, de…

Még vitatkoztunk néhány percig, aztán ő is belátta, hogy ez így nem működik. Összepakoltuk, és hazavittem abba a házba, ahol ötvennyolc évig ő volt család feje.

Még három évet élt, aztán csendben elment. Ami egész életemben megnyugtatott, hogy mellette lehettem, amikor először csak fenn-fennakadt a lélegzete, aztán végképp elcsendesedett. Fogtam a kezét, és amikor kifordultak a tenyeremből egyre sápadtabb ujjai, tudtam, hogy elveszítettük. Kilencvennégy évet élt. Nagyon hiányzik.