Mohai V. Lajos: Helyszínek

Mohai V. Lajos

HELYSZÍNEK

 

PRÁGA, 1984

A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelség. Érzékeinkkel fölfoghatóan finom rezgésű a levegő, a nyílt tér elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet por-rózsáinál a hínárosan csillámló üzletsorok. Napok mérsékelt égövi fülledtsége helyett megnyugtató másféleség; májusi aranyeső, nyár, megtört fényű őszi csillag. A város egyik végétől amásikig: otthonias béke.

 

Hűvös józanság, remény és oltalom

 

Akkor már másodszor voltam az I. P. Pavlov metrómegálló fölötti kicsinyke téren, a Jecna utca folytatásában, öt percre aNemzeti Múzeumtól, gyalog. Mert onnan gyalog jártam mindenhová. Finoman tartózkodó őszi nap fogad, tompább, mint a perifériákon. A szeles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, de nem teszek szemrehányást magamnak. Jól esik, hogy elveszem a távolságokban, nem feszélyez semmi megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajosan és tolakodóan, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat, örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, abetűk szelein fekete piszok, esőtől, hólétól elkenődött fölirat. Méltósággal elhalad előttem egy villamoskocsi, asíneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-becsukódik, aztán megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.

 

Ami ahalk morajlásból délután fél három tájt kivehető, az Prága, mondom.

 

A koraesti óra azonban fölényes és tartózkodó; ha figyelünk, rájövünk arra, hogy Prága tetőit valószínűtlenül vékony vonalakkal rajzolja körül az alkonyat, a fény hozzásimult a Slavia Kávéház üvegtábláihoz, de az áradó szépség kifürkészhetetlen, mint az egyenletes zúgássá fölerősödő élet a Moldva fekete hullámaiban, ott, ahol nem is gondolnánk rá.

 

Amikor a Kampán, gyermekkori mesekönyvből odaragasztott paloták fölött hirtelen fölölti varázsos színeit az ég, az este kárpitjai hasadoznak. A hályogos ablakszemek mögül apró lámpák gyulladnak ki; megannyi magányos bolygó. Hosszas várakozás után kilépek a Kisoldali árkádok alól a szurokkal összeeresztett kövezetre; érzem, ahogy a gótikus házsorok fölém hajolnak, és a sötétség egyre élesebb repeszei a levegőt hasogatják. Az égbolt lassan elnyeli valahány csillagát.

 

Egyedül vagyok, vadgesztenyék kopognak elvásott lépcsőkön.

 

 

A BALTI ÉG, 1987

 

A szovjet időkben történt, a Gorbacsovi-érában, a Riga melletti üdülőváros, Jurmala elhagyott tengerpartjánál.

 

Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy ki-kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem; még a vastag-falú vonatablakon is átütött a természet szörnyű kiszolgáltatottságából valamennyi. A száraz hideg pillanatokra fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Rigába értünk.

 

A pályaudvar fölött kormos füst lebegett, az utcákon és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások nyomai éktelenedtek. Minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. A várakozás súlya nem érződött, csak a beletörődésé; hiába kezdődött el a politikai olvadás.

 

Az emberek nem szívesen álltak szóba idegenekkel.

 

Vendéglátóim eleinte lesték a kívánságaimat, és igyekeztek a kedvemben járni a lett főváros szép házai, az óváros pompás látványa jókedvre hangolt.

 

Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra.

 

Lélegzetelállító látvány fogadott.

 

Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott.

 

Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet.  Éreztem, hogy a vastag jég végére soha nem érhet el a pillantásom, bárhogy szeretném.

 

Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.

 

Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordultak a móló vaskapoccsal összefogott gerendái.  Sercegő, hangokat adott ki magából a roskadozó építmény, mintha rimánkodásba kezdene, de az okát nem tudnám megfejteni.  A sejtelmes neszeket mély csend követte.

 

A csönd elijeszt; mindig a csönd az ijesztőbb.

 

Aztán megdördült a márvány-eres balti ég.

 

Belesajgott az egész táj.

 

Egy kemény donga zuhant a pokol feneketlen mélyére.

 

Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt. Bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott, hogy visszaindultam.

 

 Kegyetlenül hideg volt a levegő.

 

Egy egész szezonra elegendő lett volna belőle Kanizsán. 

 

 

KRISZTINAVÁROS, 2009

 

A tél ködös, és szeles kikötőjében egykedvű közömbösséggel húznak el egymás után az újév első napjai. A széttaposott és elhasználódott hó piszkos-szürke látványa az elmúlásra emlékeztet. Ez az érzés tör rám januárban, az év leghosszabb hónapjában; az Isten még nagy hidegeket tartogat a számunkra.

 

A szürke januárban a legszürkébb, szinte megbonthatatlanul szürke, a hályogos szemű délután pedig nem tesz különbséget a részletek között, és mindent, ami eléje kerül, egybefolyat.

 

A koszos lankák fölött gubbasztó társasházak homlokzatán elhasználódott karácsonyi díszek lógtak; a lakók elfelejtették eltakarítani a maradványaikat.

 

Mint tavaly is.

 

A tar fák ágain balkáni gerlék gubbasztanak. Mozgó, fekete madárszerű árnyékok a fázós ágak között. Lehetnek gerlék is; Kanizsán így nevezik őket. A terebélyes platánokat egészen a törzsek tetejéig visszavágták a teniszpálya melletti lépcsősoron, amely levisz Krisztina körútra. A pihenőkön tócsákban áll a víz, a rosszul megtervezett lejtés miatt nehéz száraz lábbelivel megkerülni a pocsolyákat. Pedig kerülgetnem kell őket, mert a Dózsa-szobornál lévő villamosmegállóból járok föl naponta a Csap utcába. Nem ez a legrövidebb út hazáig, de a legtöbb szépséget ez tartogatja.

 

Százhatvanegy lépcsőfok.

 

Oda, és vissza.

 

Jöttömben, és mentemben.

 

Föl, és le.

 

Az a mostani életem biztonsági együtthatója. Ahogy az évszakokban más-más fényekkel megtelt kert látványa volt Kanizsán.

 

Mi tagadás, ráuntunk a kutyával azokra az ólmos délutánokra, amikor csak az esőcsatornák szegélyét övezte valamicske fény, és a Krisztina körút kivilágított üzlethelyiségei elsüllyedtek a hidegtől kifehéredett úttest túloldalán.

 

A téli napok kocsonyás tömbjei ránk zuhantak.

 

Az ég üresen szállt, a megárvult bokrok mellett kupacokban megcsúnyult hó-bálák sorakoztak, a jég- és szemétszilánkkal kitaposott út a talpunk alatt kényelmetlenné vált. Féltettem a dalmatát; többször volt, hogy az ujjai közé beragadt hódara miatt sántítani kezdett.

 

Az elvékonyodó percekben szorongás futott végig bennem. A homállyal átszőtt park szemvillanás alatt ellenségessé változott.

 

Soká jöttem rá az okára.

 

A múlt kinyújtott karját éreztem, a fölködlő gyermekkor egyik kísértését, amikor az általános iskolát kezdtem, és Nagyanyám kézen fogva a Teleki utca sarkáig vezetett, ahol Borhidáné fűszerkereskedése volt a Teleki utca a sarkán, félúton a házunk és a Teleki utcai iskola között. Nagyanyám odáig kísért el, a hátralévő utat már egyedül tettem meg; ő amíg látótávolságban maradtam, követett a szemével.

 

Nagyanyám úgy ismert, mint a tenyerét, tudta, hogy útközben az eget nézem a hullámzó cseréptetők fölött, és a házak esőcsatornáinak görbületét figyelem. Lelassítom a lépteimet, hogy a fények játékát, a fanyar, bádogszürke színt, a napsütésben a falakra eső kicsike, rebbenő árnyékokat fürkésszem, azokat, melyeket az utcai csap előtti hársak vetettek szanaszét, szinte ezüstösen csilingelve.

 

Vonzotta a szememet a magasság, és a messzeség.

 

Ahogy most is vonzza.

 

A Tabán lankái, és a Várhegy a nyirkos, párás januári időben – ahogy emelkedek és süllyedek, attól függően, hogy lefelé megyek, vagy fölfelé --, olyan, mint valami óriási kikötő, ahová valahonnan a messziről idetévedt hajók érkeznek. A királyi palota is tengerjáróként horgonyzott le a sápadt fényben. Néha huzamosabb ideig megbámulom; mintha egy környékbeli mólón állnék a vastag víz-fölötti levegőben.

 

Szemem odatapad hozzá.

 

Ebből a távolságból néha elmosódni látszanak a határai, szélei a rebbenő felhők alatt leárnyékolódnak.

 

Vajon élhetek-e úgy, hogy a múltban való bolyongást érzékeny labirintus helyett a tévelygések körfolyosójának tekintem?

 

Mire tanított mindaz, ami eddig történt velem, és mindaz, amit elveszni hagytam valami előttem ismeretlen ok miatt?