T. Kiss Tamás: Miért félek a nőktől

 

Kutyaugatást hallottam. A szomszéd tacskókeveréke csaholt vadul a kerítés tövében, miközben Laura megnyomta odakint a kapucsengőt. Én a függöny mögül lestem őt sután. Kötött sapka és hozzá hasonló sál volt rajta. Én a legrémültebb képemet öltöttem magamra. Ő a vastagkeretes, fekete szemüvegét igazgatta, úgy nézett fel, van-e itthon valaki. Pár lépést visszahátráltam az ablaktól. Összerezzentem. Az egyik kezemben egy bögre gőzölgő tea volt. Nem vártam vendéget, pirított tökmagott ettem, olvastam, s közben a jóleső magány takarójával bugyoláltam körbe magam. Laura mégegyszer megnyomta a kapucsengőt, én pedig véletlenül magamra löttyintettem a teát. A mentát. A dohányzóasztalon egy félbenhagyott Márai hevert. Az Egy polgár vallomásai. A rádióból ismeretlen zene szólt.

Odalent Laura a kutyához lépett, és a tulipánt formázó vasrács két íve közt dugta át a kezét, úgy simogatta meg a szomszéd ebet, aki egyből felhagyott minden ellenségeskedéssel. Láttam Laurán, hogy nem tágít. Hátra dobta a haját, majd zsebre dugta a kezecskéit. Azokat, amelyek cirógatásra teremtettek, mégis szíveket szeretett velük tépni széjjel. Féllábon táncikált a járdakövön. Egyébként pont rám szokott úgy mosolyogni, mint ahogy akkor a kutyára tette. Arra a keverékre. Toporzékoltam. Az órára pillantottam, aztán végignéztem magamon. Két térdem reszketett, mint mint a cukordísz a zselékockán. Laura amúgy egy igazi szívdöglesztő, ártatlan nődémon volt, akit annyira jóságosnak és galamblelkűnek teremtett a mindenség, hogy benne egy percre fel sem merült, miféle szívrepesztő csodafegyver van a birtokában. Pisze orrát törölgette. Biztos, fázott is már. Olyan ellenállhatatlanul, és kikezdhetetlenül jámboran áldogált odalenn, hogy hirtelen, nem is tudtam, mi ilyenkor a teendő. Csak izegtem-mozogtam az ablak alá terített kopott birkabőr szőnyegen, és pislogtam tanácstalanul. A szívem kalapálásától koncentrikus körökben meg-megrezzent a mentatea felszíne, mint azé pohár vízé abban a híres Jurassic Park-jelenetben. A naptárra pillantottam, kedd volt. Mi az, hogy kedd? Laura eddig még sohasem jött kedden. Mindig a hétfő volt az ő napja, esetleg a csütörtök, de az is csak minden második héten. Délelőtt.

Az egész ház kongott az ürességemtől.

Izgága, beszari léptekkel a kaputelefonhoz osontam, és remegő hangon beleszóltam, hogy tessék.

– Van-e kedve színházazni miszter? – szólt bele a kaputelefonba a lány. Szinte láttam a mosolyát, éreztem a haján a szappanillatot, hangjában az ellenállhatatlan bájat. Borsódzani kezdett a hátam, felszaladt a lázam, és kivert a hideg veríték. Olyan selymes volt minden szava, olyan kacér minden mássalhangzója, hogy kishíján felfordult a gyomrom.

– Szí-szín-ház-ba-ba? – dadogtam. Kiszáradt a torkom, gyöngyözött a homlokom. Lábujjaimmal idegességemben a sarokban lévő porcicákat markolgattam.

– Igen, új darab, csupa sztár, valami posztmodern, kispolgári komédia, kihagyhatatlan alkotás! – dalolta Laura. – Ráadásul az egyik főszereplőt pont úgy hívják, mint engem! – szavai szálkákként szúródtak a dobhártyámba, amelyek odabent elovadtak, akár a hókristályok, és lágy cirógatással folytak végig az arcomon.

– De pont ma, édes, hisz tudod, hogy... – kérleltem volna remegő hangon, de félbeszakított. (Igazából már réges rég félbeszakított. Fentről lefelé egyetlen mozdulattal, akár egy harcedzett, néma szamuráj. Azóta kettéváltan keresem a másik felem, habár sosem voltam androgün. Keresem a másik, sosemvolt felem, mert mióta nincs, én mégannyira sem vagyok. Amióta kettéváltam, megszűnt létezni a jobbik felem, és megszűnt a bal. Mindkét kezem bal is és jobb is egyszerre, én pedig egy üres zárójel vagyok.)

– Díszpáholy! Magánfülke! Vörös, plüssborítású székek állítható háttámlával! Tudod, hogy az mit jelent... – mondta kacéran a telefonba, de nem ám úgy, mint egy kis fruska, nem. Úgy mondta, mint azok a nők, akikből csak egy van. Akik soha életükben nem hasonlítottak egyetlen más nőre sem. 

Hallgattam.

– Mit szólsz? – kérdezte. A szavakhoz nagyon értett. Az ajakkerekítése olyan volt, akár egy fuvolatanárnőé. Nem láthattam, de emlékeztem rá jól. Jobban, mint az ujjaim számára. A zöngéi apró, pengeéles hangszilánkok voltak, amelyek egyetlen pillanat alatt furakodtak át a mellkasomon, hogy elvágják a szívem helyén lógó kötözöttsonka utolsó tartókötelét is. Egyik kezemmel befogtam a kagylót, eltartottam magamtól, úgy szitkozódtam suttogva. Keserves, szánandó képem lehetett. A könnyeim folytak, a nyálam a parkettára fröcsögött. Remegő kézzel emeltem újra számhoz a kagylót:

– De...de u-ugye, nem kell kiöltözni, édes? – ennél értelmesebbet aligha tudtam volna kinyögni. Kissé feljött a gyomorsavam. A tüdőm sípolt. Levegőért kapkodtam.

– Csak kapj magadra valamit, és már itt sem vagyunk! – parancsolt rám édesen, visszautasíthatatlanul.

– Rendben, sietek – vinnyogtam, akár egy kismacska.

Sietős léptekkel, csuszongva átrohantam a hálószobába, miközben rugdostam le magamról a pizsamanadrágot. Feltéptem a ruhásszekrényt, nadrágot, inget kerestem. Úgy öltöztem, mint egy eszelős. Mint egy félőrült, aki épp a saját esküvöjét készül lekésni. Laurában az volt az érdekes, hogy sosem követelt, de még csak nem is kért tőlem semmit. Csupán eleresztett időnként egy-egy bájos  félmondatot, én pedig ugrottam, mint egy cirkuszi póni. Mint egy láncra vert öleb. Mint egy szerelmes szamár, akinek a szíve már rég a kert végi komposztálóban hevert kifacsart narancsok, elgyötört szőlőfürtök és eldobott almacsutkák között.

Fél lábon ugrándozva erőltettem magamra egy pár fekete zoknit, miközben szememmel az övem után kutattam. Félhangosan szidtam minden tárgyat, ami elébem került, közben mindennek összehordtam Laurát, a tavasz illatú nőstény ördögöm, átkoztam a sorsot, amiért állandóan ilyen helyzetekbe hoz, de legfőképp magamat, amiért egy szerencsétlen szerelemszolga vagyok.

Úgy hagytam el a lakásom, akár a bűntett helyszínét szokták a rablógyilkosok; szaporán, mégis halkan, jócskán meggörnyedve, szemtanúk után fürkészve.

Laura melegen, fülig érő mosollyal várt odalent, behúzott nyaka, pirospozsgás arca csókért kiáltott. Ehelyett én vállon ragadtam, és sietősen a sarok irányába taszigáltam. Taxit kerestem vagy legalább egy kanyarból beforduló csuklósbuszt. Laurának azt hazudtam, beteg vagyok, szénanáthás, maláriás, tífuszos, minden kínnal felruháztam magam, csak hogy leplezzem a valódi kórságom. Azt mondtam, jobb lenne, ha egy ideig nem ölelne, nem csókolna, nehogy elkapja az érintés útján is terjedő nyavalyáimat. Ő mindezt aranyos, bohókás viccelődésnek vélte, és válaszul mélyen a nyakamba fúrta az orrát. Ujjaival az állam vonalát cirógatta. Úgy babusgatott, mint egy tizenéves.

Felráncigáltam az első buszra, ami jött, azt se nézve, hogy az a jó irányba tart-e egyáltalán. A jármű végébe taszigáltam, és leültettem a leghátsó ülésre, egy hazafelé tartó, koszos, félrészeg útépítő mellé, én pedig megálltam előtte, és úgy billegtem egyik lábamról a másikra, mint akinek hasmenése van. Valóságos kín volt minden perc a színházig, erőltetett mosollyal meredtem magam elé, miközben minden pillantását próbáltam elkerülni Laurának. Annak a drágának. Annak a jóságos szukkubusznak, aki csak szeretni tud, mégis alvadt vér szikkad minden egyes szerelmes szaván. Száz és száz fogadalmat szegtem meg ezzel az ócska kis színházasdival, és ostoroztam magam, amiért újra beadtam a derekam. De hogy is állhattam volna ellen! Egy magamfajta életzsonglőr ebben a korban már minden második labdát kiejt a kezéből, hogyan is szalaszthatnék el egy efféle lehetőséget. Egy ilyen villanásnyi tüneményt. Egy ilyen Csokonai-féle, eleven metaforát.

S valóban, amíg a ruhatár előtt a kabátot segítettem le róla, minden más férfi az én partneremet bámulta. Csorgó nyállal mustrálták Laura atlétalábait, miközben saját feleségük próbálta őket terelgetni a díszpáholyok felé.

A kezdés előtti utolsó percben még utoljára időt kértem, és a mellékhelyiségek felé menekültem. Még mindig szédültem, és még mindig patakokban folyt rólam a víz. A csap alá dugtam a fejem, intéztem néhány keresetlen szót magamhoz, majd löttyintettem némi vizet tarkómra is. Elnémítottam a telefonom, eleresztettem egy utolsó galambot, majd gyámoltalanul visszabotorkáltam a világegyetem legszívdöglesztőbb nője mellé, hogy karonfogjon, és bekísérjen az előadásra. Talán mindezeknek örülnöm kellett volna, talán büszkén, kihúzott vállakkal, felszegett fejjel is menetelhettem volna azon a bársonyszőnyegen, mégsem tettem. Talán, mert féltem. Vagy azért, mert összetörtem. Vagy, mert olyan mocskosul kiábránultam a világból, a felszínes kapcsolataiból és a kétszínűségéből. Vagy egész egyszerűen azért, mert legbelül egyedül voltam, és csak a zsebemben rezgő néma telefon próbálta eszembe juttatni, hogy ez nem így van.

Az előadásra persze egy percig sem tudtam odafigyelni. Egyre csak azt lestem, mikor fog Laura két jelenet között lopva a lábam közé nyúlni. Mikor fog kacéran a szemembe nézni, és egyetlen szemrebbenéssel jelezni, hogy épp bekapni készül a micsodámat. Más ember a fél kezét odaadta volna egyetlen ilyen pillantásért. Főleg azért, mert Laura mozdulatatit tényleg az őszinte érdeklődés, a legjámborabb női akarat vezérelte, és minden hátsó szándék nélkül tette ezt velem. Az önáltatás leghalványabb szándéka nélkül állíthatom, hogy ezt a lányt valódi érzelmek és igaz vágyak késztették minderre, amitől időnként sírhatnékom támadt. Talán még szerelmes is volt belém. Szerelmes, hisz ha nem lett volna az, miféle gátlástalan, alantas vágyak kényszerítették volna efféle tettekre. Se pénzem, se hírnevem, de még valamirevaló, emberes fizimiskám sincs. Kénytelen voltam azt gondolni, hogy Laura valóban bukott a szövegemre, amely által legalább én is leporolhattam azokat az ezeréves vicceimet, amelyeken otthon már évek óta nem nevetett senki. Még a gyerekek sem. Amióta felnőttek, legalábbis. Vékonyan lakkozott, apró körmeivel újra kikaparta sírgödréből régen eltemetett fiatalságom, amelyben még törött szárnyakkal ott vergődött kamaszkori énem. Langyos mosolyaival hintett, és gondos törődésben áztatott hetekig, majd porcukros szerelmeskedésekkel dagasztott újjá. Leheletvékony szavai ősi lakatokat törtek fel, bársonyos kezei alatt hegyvonulatok indultak meg, miközben én épp elveszteni készültem valamit ...vagy valakit... erőltetett újjászületésemben.

            Most itt ülök egy színházi székbe süppedve, sápadtan, reszketve. Jobb oldali zsebemben egy igazi halálthozó tündér matat, a bal oldaliban pedig ott rezeg a telefonom, amelynek a kijelzőjén alighanem a saját otthoni számom villódzik. Két nő két külön úton próbál elérni. Engem vagy hozzám, az már részletkérdés. Egyiktől is, másiktól is félek. Nem is félek, egyenesen rettegek. Remegő szemmel, visszafojtott könnyekkel, megfeszült arcizommal meredek magam elé a karfát markolva. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha ez lenne életem leghosszabb színdarabja.