Turbuly Lilla: Egy nyári hét Zalában

Június 19. szombat

 

Talán hét-nyolc éve, egy hasonlóan meleg nyári napon gondoltuk, megnézzük a bázakerettyei fürdőt, de eltévedtünk, és Kistolmácson kötöttünk ki. Azóta nekem a nyár elképzelhetetlen a kistolmácsi tó nélkül. Nincs is messze tőlünk, jó húsz kilométer. Már az utat is szeretem, ezt a „levalusi” (értsd: le való - Pákától délre eső) vidéket. Dömeföld, Kányavár, Lispeszentadorján – mint egy vers a mesébe illő tájban, még ha gyanúsan több helyen gyérülnek is az erdők, mint kellene. Például a kisvonat miatt, amit most meghosszabbítottak vagy egy kilométerrel, egészen a faluig. Ilyenkor az ember elkezd gyanakodni, de szerencsére még mindig szabad a strand, más változás nem látszik.

Csak néhányan vannak, ők sem fürdenek, így teljesen egyedül úszhatok a hűvös, de már nem hideg vízben. A vadkacsákat most nem látom, pedig tavaly az egyik legjobb itteni élményem az volt, hogy két kacsamamával és 11 kiskacsával úszkálhattam, alig néhány méteres távolságban. Edittel, a presszóssal megvitatjuk, ki hogy élte túl az elmúlt évet. A kerettyei elmeszociális otthonban, ahol dolgozik, egyetlen covidos sem volt, mármint a lakók közül, pedig 150-en vannak. Rengeteg munkájuk van benne, mondja, meg a szerencse is, mert ő például elkapta. Egyetlen jót mondhat róla: utálja a hagymaszagot, és még mindig nem érzi.

Hazafelé megállok a Nepomuki Szent János forrásnál. Jánosunk falábát odabetonozták a talapzathoz, a kőműves éppen pedikűrözi: vakargatja a lábfejére fröccsent maltert. Csodálatos vize van, egész nyáron azt isszuk. Amíg teletöltöm az üvegeket a jéghideg, bőven áradó forrásból, megint arra gondolok, számomra nincs tisztább esszenciája a nyárnak, mint úszástól, napfénytől bágyadtan vizet venni ebből a forrásból. Szervusz, János, jövök nemsokára.

 

Június 20. vasárnap  

Van egy rókám. Egymást szelídítjük. Jó, nem róka, bár első találkozásunkkor teljesen úgy nézett ki, mint egy hosszúra nyúlt lábú, girhes rókakölyök. Vagy aranysakál. Igazából német juhász. A falu végén dobta ki valaki, múlt tavasszal. Ősszel keveredett hozzánk: egyszer csak ott volt az udvarban, aztán úgy döntött, marad. Eleinte tiltakoztunk: kerestük az állatvédőket, aztán kerestünk neki gazdát. Lett volna, de Gigi (egy régi kutyánkról neveztem el, őt meg Colette regényhőséről, szóval Zsizsi) nem akart más gazdát. Gigivel ugyanis az a baj, hogy nem lehet hozzáérni. Barátságos, odamegy hozzád, megnyalja a kezed, követ mindenhová, de hozzáérni, azt nem lehet. Kisiklik a tenyered alól, elugrik, odébb megy. Nincs nyakörv, nincs póráz. Nem tudod kiszedni belőle a kullancsot, nem lehet autóval elvinni sehová. Gondoltam, majd csak… Október óta nem jött el az a majd csak. Barátságos mindenkivel, a macskákkal is csak játszani szeretne, még ha ők ezt nem is értékelik, legfeljebb néhány jól irányzott pofonnal. Jó, Irén néni tyúkjával nem volt az, remélem, soha többet nem lesz ilyen. Lassan talán leszokik arról is, hogy ellopkodja a papucsokat. Volt, hogy az összes szomszédot végigkérdeztem, aztán végül a facebookon találtam meg egy akkurátusan elcsórt teljes papucspár gazdáját.   Sokat beszélgetünk. Esténként mondom neki, hogy most megyünk sétálni, és akkor ugrálni kezd a boldogságtól. De mivel nincs póráz, nincs nyakörv, marad az út a kertünkön és a volt tsz majoron át a náprádfai temetőbe, vagy tovább, át a mezőn, a gabonaföldek között. Arra nem járnak autók, emberek is ritkán. Lassan már kívülről ismerek minden sírkövet, nem olyan nagy baj ez egy írónak. A rókám meg jön mellettem, vagy rohangál, fűszálakat rágcsál, pockot keres az út menti fűben, megbökdös az orrával, de ha felé nyújtom a kezem, még mindig odébb ugrik. Fontolva szelídül.

 

Június 21. hétfő

Múlt héten írtam egy listát a július 12-ig leadandó cikkekről. 15. Rémisztő. De ha nem adom le őket, akkor hiába, hogy kaptam egy írói ösztöndíjat, eltölthetek 2x2 hetet egy debreceni alkotóházban, nem állhatok neki az új regénynek. Szóval vasfegyelem és napi egy cikk. Szerencsére a dolgozó házikómban, ahogy nevezem (bár inkább Zoli házának hívjuk, az előző, nekünk nagyon kedves tulajdonosáról) klíma nélkül is remek a klíma. Százéves cselédház 60 centis falakkal, az ablaka előtt Zoli rózsakertjével. Rózsákat nem bámulni, írni, írni, írni. És akkor délután 4-re már csak 11. Hurrá! Akkor mégis elmegyek tornázni, alig van 35 fok.

És milyen jó, hogy elmegyek, no nem azért, mert folyik rólunk az izzadság, de a gerincem hálás Anitának, meg persze én is, nem beszélve arról, hogy Zsuzsa (a művház vezetője, nem mellékesen arany kezű varróművésznő) egy régi, még anyukám által hímzett, de a szélein már foszladozó párnából varrt nekem egy szuper tarisznyát. Pont belefér a laptopom, amit mindenhová hurcolok magammal. Megtisztelve érzi magát, biztos vagyok benne.

 

Június 22. kedd

 

És közben építkezni… Ez megy két éve. Hol a nagyházon, hol Zolién kell valamit csinálni, most éppen az utóbbinál öntik a terasz betonalapját. A kőművesmesterünk, János 79 éves, és elképesztő. Kétlem, hogy sok 79 éves képes reggel 8-tól este 8-ig dolgozni, betont simítani, állásra mászni, fáradhatatlanul hajladozni. 36 fok van, én már attól elfáradok, ahogy nézem. Még nem végeznek, amikor este 7-kor színházba indulok Egerszegre. Giginek meghagyom, hogy bele ne gyalogoljon a betonba, a járdán már ott van a lábnyoma, ahogy a két macskáé is, elégedjen meg ennyivel az örökkévalóságból.

Pesten (pontosabban Budán, a Jurányiban) nem tudtam megnézni a Grecsó Krisztián regényéből készült Megyek utánad-ot, most kihasználom az alkalmat, hogy hozzák a Kvártélyházba. De mivel ez nem egy kritika (hálistennek!), az előadásról csak annyit, hogy Mészáros Béla bámulatos benne. Egy kicsit mindig időutazás nekem Egerszegen színházba menni, találkozni a régi életem tanúival-szereplőivel. Örömteli és melankolikus utazás – túlságosan sokan hiányoznak már közülük. De benne van a bizonyosság is, hogy jól van így: mi mindent nem éltem volna meg és át, ha még mindig a bíróságon dolgoznék, abban a különös, zárt világban.   

 

Június 23. szerda

 

Még mindig építkezés. A kóceráj nálunk egy, a ház hátsó falához ragasztott melléképület, amit még a születésem évében, szóval jó régen építettek. Megérett a kipofozásra. Ráadásul Gigi kezdi felszántani: szegény azt hiszi, ha jó nagy lyukat kapar a sarokba, elbújhat a meleg elől. Jön az ács, felmérni, mi kellene az új ajtóhoz, egyebekhez. Én meg reménytelenül körbenézek. Lesz itt valaha olyan, hogy minden szerszám szép rendben a falon, legalábbis, amikről tudom, hogy mire valók, minden rozsdás izé és használhatatlan bigyó kiselejtezve, de úgy, hogy semmit ne dobjak ki, ami a kidobástól számított egy héten belül biztos, hogy kelleni fog?  És hétfőn lomtalanítás lesz…

Különben is egyfolytában küzdök a tárgyakkal, főleg a könyvekkel. Részben, mert kétlaki életet élek, időszakonkénti kitérővel egy harmadik lakásba. Folyton csomagolni kell, vinni a dolgokat innen oda. Ha egy könyvre lenne szükségem, biztos, hogy a másik városban van. Néha összekeverem, hol kellene elemet venni a faliórába, hol fogyott ki a liszt és hol a mosópor. Volt egy öreg barátom, mindig azt mondta, kétbőröndnyi holmi kellene csak, ne kössék az embert a tárgyai. És tényleg, a munkám miatt sokat lakom szállodákban, ehhez már sikerült lecsökkentenem az utazótáskám méretét – általában kevés dologgal is kiválóan elvagyok. A lényeg, hogy legyen vízforraló teának, kávénak. Itthon(aimban) is minimalizálódni kéne, azt hiszem.

 

Június 24. csütörtök

 

Hatra megyek Manyiért, hogy rendbe hozzuk egy kicsit a kertet, amíg még lehet kint dolgozni. Manyi sokat segít nekünk, nyáron a kertben, télen bent, főleg pedig biztonságot ad. A dadám, mondja anyukám néha viccesen – 86 éves, a lakásban még, ha éppen nincs front, tesz-vesz egy-két órát, kimenni annyit tud, hogy megöntözi a teraszon a virágait. Manyi türelmes és alapos, én hajlamos vagyok csak a nagyobb gazokra lecsapni. Így amíg ő kapál, én megkötöm a szőlőt. Elvileg most nem szabadna bolygatni, mert virágzik, de olyan vad indázásba kezdett, hogy lassan a házba se lehet bemenni tőle, muszáj egy kicsit ráncba szedni. Két éve már én is metszem. Youtube-ról tanultam, lehet, olyan is, de tavaly azért termett, és most is szépen van rajta.

Kilencre végzünk, pontosabban befejezzük, elmegyünk a boltba, hazaviszem Manyit, aztán gondolok egyet, és elmegyek fürödni. Ha már a nyár eddigi legmelegebb napja van. A víz is meleg, de így is jólesik az úszás. Jóval többen vannak, mint a múltkor, de azért tömegről nem beszélhetünk, enyém a tó harmada. Hazafelé a forrásnál meglepetés: kicserélték a törött csövet, amiből a víz zubogott, egy halfej került a helyére. Jól néz ki, és az üvegek is gyorsabban telnek.

Délután behozom a korai kelést, alszom egyet a százéves cselédház hűvösében. Utána interjúkat szervezek a jövő hétre. 70 éves a Magyar Állami Népi Együttes, a Tánckritikával kötetet készítünk az évfordulóra, interjúzunk régi és jelenlegi tagokkal. Úgy látszik, minden mindennel összefügg, mert az egyik majdani interjúalanyom, Kele Kristóf éppen Bázakerettyéről jutott el a Táncművészeti Egyetemig, majd a MÁNÉ-ig.

 

Június 25. péntek

 

A sok utazás hátulütője, hogy állandóan készülődni, csomagolni kell. Vasvárra megyek, zsűrizni egy színjátszó fesztiválra. Nincs messze és csak ebéd után kell elindulnom, de a délelőttöt elviszi az ilyenkor szokásos logisztika.

A készülődő viharnak még semmi nyoma, amikor elindulok. Hét évig Sopronban éltem, akkor sokat jártam ezen az úton, szeretem, ahogy Egervár előtt rálátni a tájra – és visszafelé majd ugyanúgy, a zalai oldalra. És szeretem ezt a fesztivált, hét éve járok ide, mindig június végén. A kivétel a tavalyi év volt, amikor csodával határos módon, októberben, a zárások árnyékában még sikerült megrendezni. Visszajárnak a színjátszó csoportok, és visszajárunk mi, zsűritagok is. Látni itt mindent: kezdő műkedvelőket és profikat megszégyenítő teljesítményeket. Minden ismerős és otthonos, egészen a szállásadónk Lola kutyájáig.

A zsűritagok közül négyen vidéken kezdünk, az előadásokat ugyanis a Vasvár környéki falvakba is elviszik. Bérbaltaváron, a Nagy Gáspár emlékházban több meglepetés is ér. A felújított pajtában Csengey Dénes Zrínyiről szóló monodrámáját nézzük - sem a darabot, sem a színészt, Bajor Jánost nem ismerem. Előbbi nem csoda, mert eddig nem is került nyilvánosságra, Csengey Dénes örököseitől kapták meg. Bajor János pedig civilben menedzser. Gergye Rezső, a fesztivál lelke és fő szervezője ezúttal a saját rendezésével, egy kiváló előadással lepett meg minket. A plusz meglepetés akkor ér, amikor végigjárom az emlékházat. Nem először, mégis csak most látom meg az egyik tárlóban óvodai-iskolai szakács nénink, Ábrahám Gézáné híres szakácskönyvét, a Vasi, zalai parasztételeket. Mi ugyanis Gutorföldén nagyon szerencsések voltunk, hogy az ő főztjén nőhettünk fel, a szakácskönyvet pedig a mai napig használom. Mariska néni néhány évvel ezelőtt, közel 100 évesen ment el, de azt csak most tudom meg, hogy id. Nagy Gáspár testvére, vagyis a költő nagynénje volt. Összefonódnak a vasi-zalai szálak.

A lehűlést hozó vihar csak fenyegeti, de elkerüli Vasvárt, a hírekben emlegetett sivatagi homokból vagy máshonnan viszont egy porszem valahogy a szemembe kerül, kínlódom vele, mosogatom, csak nem akar kijönni. Talán megríkatnak holnap valamelyik előadáson. Reménykedem.