Vacsora

Idő előtt lehullt, éretlen almákat szedegetett a Söprű-hegy lábát verdeső gazból. A kert végéhez hozzájáruló alkony, és az azt szemmel tartó narancssárga reflexiók az ablaküvegen. Nem lenne dolga az erkélyen, a száradó gombacsíkokat éjszakára bemenekítette. Grandiózusabb képződményekre és jelenségekre hónapok óta érzéketlen, kétes árnyékok alig karcolnak ki érdeklődést belőle a tulajdonképpeni dombról, a nap néhány ezerszer föladta így is mögötte. A lányt, a lányát nézni, ahogy a fehér kendős fej forog, eltűnik, kivillan a pontosan beálló sötétben. Vacsora!, kiabálja, és a kendő vészesen megbillen.
   Moss kezet! A kosarat reggel behozzuk.
   Jó.
   Ülj le!
   Maradhat a kendő, anya?
   Maradhat, sóhajtja legyőzötten.
   Fura ízű, mi ez?
   A kedvenced, sóska és püré.
   Olyan, mintha nem az lenne.
   Pedig az, elhiheted. Én csináltam.
   Jó, én elhiszem, csak a nyelvem nem.
   Kicsim, ez sóska.
   Nem hinném, hogy ezt szerettem. Szerethetek mostantól mást?
   Ha lehet, akkor inkább holnaptól. Ma még szeresd ezt.
   Mit szeressek?
   Döntsd el te. Palacsintát?
   Azt eddig is szerettem. Mi van, ha már azt sem?
   Találd ki, mi legyen, és megcsinálom neked.
   Jó. De mit?
   Nem tudom.
   Neked mi a kedvenced, anya?
   A rántott karfiol.
   Azt én is szeretem, az nem jó.
   Miért nem?
   Valami olyat szeretnék, amit nem ismerek.
   Mint például?
   Anya, jól vagy? Most ne játsszuk ezt!