Kántor Zsolt: A visszafelé megnyíló múlt (Dobai Péter: Voltam élni)

Kántor Zsolt:
A visszafelé megnyíló múlt
Dobai Péter: Voltam élni
Tipp-Cult Kft. Part Könyvek, 2017.

    Dobai Péter nem kerülhető meg. A magyar irodalom egyik legizgalmasabb teljesítménye az övé. Egy oeuvre, ami szerteágazó, jelentős és eredeti. Nemcsak az Oscar-díj miatt, hanem a lírája miatt is. 
    Korai lírája intellektuális jellegű, teóriával közeledik a világhoz és a nyelvhez. Verseit az objektivitás és az indulati kettősség jellemzi. Stílusa modern, újító jellegű. Későbbi költeményei ezt a filozofikus karaktert megőrizve természetes lendületű, nagyon személyes, "gondolkodó" vagy elbeszélő "emlék" versekké, egyúttal "érzelem-gondolatokká" mélyülnek. Erőteljes szerelemi lírája mellett, illetve azokban különleges átéltségben jelennek meg, s emelkednek egyetemes jelentésűvé, lelki tartalommá a magyar- és világtörténelem, irodalom, kultúra és civilizáció alkotásai, helyszínei és alakjai. 
    Ez most egy válogatás. Dr. Máté Mária szerkesztette, az impresszum szerint. Turczi István jelentette meg. Csupa öröm-ember. Fontos karakterek forgolódtak körülötte. Meg is látszik. Kitűnő az összkép. Bemutatása és szemléltetése annak, ami elkészült eddig, de benne van a folytatás! Minden szöveg ajtó, kijárat és bejárat. Ez is, közlekedni lehet rajta keresztül az égbe s vissza. Létra. Lét-vágy. Szubsztancia és transzcendencia elegye. A lények lényege lüktet benne.
    Megérteti az olvasóval, miként lehet a nem-tudást szolgaként cipelni végig életünkön keresztül, s hogyan lakják be a az édent a maguktól kigyulladt fák? S hogy kutat s munkálkodik bennünk a misztérium után, az elhagyott, megtett utak messzeség-mínusza? (Édent) S a tisztelet elmenekül egy képzelt történelembe az anti(k)-hősök elől. (Köztéri séta) S a sevillai táncosnő igéz, varázsol, a szerzői én trubadúrjává, merénylőjévé válik a szépségnek. (Spanyol táncosnő) Úgy tűnik, eltévedt az ember, de kiderül, hogy nem! Megérkezett! (A tenger mindig messze van) Egyébként is: távozni születtünk, nem megérkezni. Jön a kegyelmi társtalanság, a magányba száműzött emlékezés. (Ó, idő, ó, percek, ó, századok!) A pultokon szőke, cseh sör, szoknyák, tenor szaxofon. Hívják az embert a még el se jött évek, a ki nem mondott szavak. (Pár sor emlék, immár jövő és múlt nélkül, csak úgy a pillangó jelenben) Kognitív nyelviesülés. 
    S megáll egy pillanatra a naptár. (Őszi omlás) S jön a zúgó, viharzó, vulkáni zöld, a nélküled-jövő. (Semmisült személyed hív, vonz, űz) De jelen vagyunk, mint az eljövők, mint irreverzibilis tavaszerők fényes forrásai. A sors magára vall. A talentum és a nemes cél boldog utak fölfedezésére predesztinálja a poétát. (Magányos harcos, kezében zöld ág. Csoóri Sándornak)
    Még az erős férfiléleknek is megrendítő a Balaskó hív emlékében kezdetű dal. „Most megfordult minden: gurul, pattog a labda a gyermek után. De Ő már soha nem dobhatja vissza. Övé már, csak az övé a labda. Már ő maga lett a labda.” 
    Navigál az ego a megállt, mozdulatlan hullámokon s nagy, szabad, nyílt vizekre evez az individuum, ami olyan, mint a kezdet és az első ölelés.  (A Veled emléke) A hinta körbefordul kurta láncán Bódy Gáborral. S rendőrnők lefényképezik. S a kérdés megfagy. „Mitől  véresek a fényképek s a filmek?” (In loving memory of innocence schock and death)
    A kútkáva lezuhant csendet őrző, faragott kőgyűrűjénél két klasszikus lányszépség áll. Életük tőlünk kéznyújtásra összetört távlatában a leendő tegnap. (Egy muránói udvar marasztaló időtlensége)    
    S a kötet egyik legszebben archaizáló elégiája. Militáns költőiség, amit csak Dobai tud ilyen bariton hangon artikulálni. Pola, hadikikötő, lőgyakorlat. „A vertikálisan és horizontálisan is mozgatható krupp acél páncéltörő, gyorstüzelő gépágyúnál két ifjú tengerész tüzér áll, épp bemérik a higanyos hajszálkereszten a célt. A még békebeli célt. Célpontok lesznek nemsokára ők is.”
    De ugyanilyen intuitív a Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár. Látjuk magunk előtt a termetes, ős-szőke, szépnek született kozák lányokat, akik meghalni kész fiúkat szülnek. S őrjöng az amfiteátrum. (Pompeji) S megszületik a Vers azokhoz és azokért, akik engem szeretni reméltek. Az ember azt akarja csak elsiratni, ami kívüle van, ami nem ő. „Hogy volt és van Isten.” S az Elmúlás-csendélet a szigetközben: a megerőszakolt folyó medre nyitott sírbolt. A leszakadt kőkereszt korpusz jelzi: a sajkák, ladikok és halászbárkák ideje is múlik. 
    Ha nehezen is, de lexikon leszünk című opus kimondja: Nem tudja a lélek, hogy mi kell? Sem a felejtés, sem az emlékezés nem megoldás. Valami más a lényege a titoknak, ami megtart. Mert hiába Van fájdalom a gondolatban (Vajda János), a kimondhatatlant mi mondjuk el, magunknak. Bár Minden régen történt, akkor meg minek? Írja a könyv legemelkedettebb verse. „Időben előre szökve téved el az élet.”
    A katona, a hajóskapitány, a kobzos ugyanaz a karakter. Az arc minden versben konstans. A köntös, a jelmez, a díszlet és a dramaturgia más. Nem beszélve a szájmaszkról. Ahogy egy lány elalszik, összegömbölyödve, úgy lesz mindenkiből egy. „Vagy egy se.” Ahogy becsukódik a kés. Sok kézhez hozzákophat a bicska nyele. Saját tudása utoléri a lovast. (Igyatok kulacsomból, üljetek lovamra, ez sincs, az sincs, Kilovaglás egy őszi erdőből) 
    A könyöklő szegénylegény. Ölbe vett, apró erdők. A rőzsegyűjtő nénike. „Csontváry klimaxos cédrusa.” Mind a cimbalompatájú kocsma filmjét írja tovább. Dobai Péter A Régi magyar képtárban is a történelem krónikása. A pillanat foglya. „Távoli, déli neurózis. Kóma. Túl nagy szemek ahhoz, hogy messze lássanak.” Dobai tisztában van vele, hogy a nyelv megelőzte a megértést s a világ egy mindent kitöltő kontextus. 
    „A haza sírja messze van.” Írja az Életfogytiglanok. „Kegyelem helyett a rend” beszéli el Loyola kálváriáját. Egyfajta világalakító képesség mutatkozik meg ebben. Létképlet. 
    A Voltam élni fölfedezteti az olvasóval az arkhé esztétikáját, amiben a nyelv még én-ként jelent meg. Az individuum sajátjaként. S rájöttünk, hogy ez illúzió, de az emlékeket azért illő ápolni.