Kántor Zsolt

A magyar Rilke

A szó és a világ

Báthori Csaba: A hosszú táv

Napkút, 2020. 122 oldal, 1990 Ft.

 

Nagyon erős mondatok. Lelke van a szövegnek. Originál paradigmát rejt a világszemlélet. Érződik, hogy ez a fickó totálisan szabad. Nincs titka. Nem fél önmagától, se a törvénytől, nem szorong a jambusoktól. Se a kritikától. Mintha a szótő kék földben zöldellne. Csupa arany lián, akantusz és borostyán. A szavak helyi értéke eredeti formát ölt. Mintha először hallanánk bizonyos életérzésekről, érvekről. Pedig nem! Csak okos körítés és öntet van a versek köré építve. Park a papír-erdő közepén. A szöveg öröme. Barthes szellemisége. Hölderlin erudíciója.

1

 

            Rainer Marie Rilke kitűnő fordítója, aki a négy vastag kötetben megjelent Levelek-et átültette magyarra, erudíciójában hasonló karakter, mint nagy elődje, mestere. A Játék sötéttel írásai és A nyíl és a húr című, emlékezetes esszékötete annak idején mindennapi olvasmányom volt. (Goethe és Rilke létszemléletéről más nem nagyon írt ilyen szubtilis módon.) A Boldog ólom verseskötet pedig az egyik legtöményebb és legfilozofikusabb kortárs mű, mértékadó teljesítmény. Báthori Babits parafrázisai pedig a honi Nyugat-elbeszélés új fejezete. De a Csendélet kakassal és az Üvegfilm opusai se felejthetők egy könnyen. Benne élnek az olvasó lelkében sokáig. Az Egy kutya naplója pedig mintaszerű széppróza volt. Báthori voltaképp maga a kulturális emlékezet. Hús-vér memória.  

            Báthori Csaba új verseskötete az utóbbi idők gazdag és nagyon igényes, veretes termését kínálja: egy összetett, lényeges belátásra törő, érett oeuvre darabjait. Ahogy az okos fülszöveg fogalmaz.

            A költő a szonett bűvköréből, úgy tűnik, visszatért az első pillantásra is változatos, gazdag formák világához, és most a változatokban is eltökélt higgadtsággal, fegyelmezetten építkezik.
            Ez a fajta beszéd-, és szemléletmód azzal teszi új típusú élménnyé a recepciót, hogy distanciát épít ki a praxissal szemben. Ugyanakkor hitelesen nyitja meg és mutatja fel a magány és az emberkeresés új lehetőségeit. Mintha azt sugallná: mindannyian úton vagyunk, sorban állunk, s egyszer talán megérkezünk majd önmagunkhoz. Báthori Csaba kötetét azok kedvelhetik majd, akik tudják: az élő irodalom, a lét-emelő költészet a legjobb költőkben és a még jobb olvasókban él tovább.

            Jelenkori irodalmunkban a „megismerhetőség iránti szkepszisből lett a tények fékevesztett ignorálása; a távolságtartó iróniából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés”[1], tehát: a személyes felelősséget hárító, aktuális fazonra nyírt, törzsi viszonyulás.

            Báthori Csabára nem jellemzőek a fentiek, ő olyan alkat, aki őrzi a mindenkori klasszikusság nyugatos értékrendjét. (Mi az? Hát az abszolút értékű, jó vers, a minőségi nyelv.) Kevés ilyen van a honi palettán, de reményt keltő ez az új módozatú hagyománytisztelet. Amely egyáltalán nem ódivatú. Ha jobban megnézzük, éppen hogy unikális. (Aktuális is.)

2

           

            A kötet három ciklusból áll. Visszakönyörgés, Hosszabban nevetni, Álmatlanul és meztelen. A nyitó darab a Földön, föld felett. Számvetés, mérlegkészítés. De rendhagyó. „Nem ismerem, ki lappang ott benn/ eltérített szívem alatt.”

            Nagy lélegzetű, félhosszú versek lüktetnek-hömpölyögnek az első részben. De a legelső vers a ciklusban mégiscsak egy tűpontos szonett. A Visszakönyörgés. Az első versszak máris megállít. Többször el kell olvasni. „Istenem. A földre. Hova jöhetnél/ máshová te, ki egyszer megkívántad/ a halált, sőt fiad a lázadásnak/ vetetted, míg szívünkben kikötöttél.” Lám: „Mialatt megértést "hajtunk végre", az történik, ami célja, értelme és funkciója (volna) minden művészi kommunikációnak: a másságon keresztüli önmegértés, a dolog általunk való megszólalása.” [2] Igen. Csupa jelentésváltozás. Báthori áttételessége rilkei. Az addig néma s mozdulatlan önazonosság felkel, és új életet kezd.

            Azután a Napforduló, a Mérleg, Átkelés előtt, Eltűnök-e? Álmok séta közben. Elég, ha a szín zavar. A hamu a test. Platán. Ábrák, életvonalak. Hajnali hieroglifák. Számadás. Semmi zokszó. Eltűnik minden. Az örök téma. Ürge-zsolozsma. Az első ciklusban van az Ars poetica. „A költészet, amikor már/ sokszor visszatértél,/ elfiatalít a haláltól.// A költészet nehezíti, hogy elkelj idő előtt mások locska nyelvén.” „A költészet azt akarja,/ ne bármi történjen veled,/hanem az. Amiért élsz.” „Tudod, sokan titokban élnek./ A költészet hozzájuk odahajlik,/ akiket hiába keresel.” Ahogy sorjáznak a mondatok, egyre bonyolultabb és árnyaltabb a nyelv, a gondolatok. S arra fut ki az egész, hogy magunktól félünk a legmélyebben, de ettől szabadulnunk lehet. ( S az is benne van ebben, hogy magyarázataink az élet dolgairól nem tetszőlegesek, hanem egyre finomodnak.)

            A második ciklus: a Mindent megértek szindróma világa. A Túl az éveken az Istenről szól a legnagyobb elhagyott személyéről, csak ő tud úgy hinni bennünk, ahogy nekünk illene. (Magunkban.) Ragyogó, eszement eszmefuttatások.  A Sargass után az egyik leghatásosabb vers a kötetben. S a legjobb versszakát idemásoljuk. „ Vízen csillagok szalmalángja./kócsag-fehér füst a magasban./ óriások csalása, álma:/ minden hegy csúcsa mozdulatlan.” A nem másutt ékszer-vers. Szellemi vésetek, bölcseleti gravírozások ékesítik. „Már abból élek, hogy testből lélegzetre felcseréllek.” És ez ráadásul szerelmes vers. Nahát! Szabó Lőrinc csettintene. Ez igen! A Tavasz és az Eseménytelenség, meg az Életrajzi töredék mind-mind: emlékek újraírása. A képzelet és az emlékezet egymásba illesztett ikonjai.

            A harmadik ciklus legfinomabbra csiszolt kavicsok, ásványok. Szövegek, áttetsző barlangi üregek. Opál, jáspis és zafír. Hús s vér a versben. A legteltebb pillanatok aktjai, szerkezet-ábrái. Algebra és morál. (Ezeket én érzem, mint recenzens. Új elem a kritikaírás égisze alatt.) A Curriculum mortis a könyv egyik szív-pitvara, „a dús sötétség vízszinteséhez, vigasztalásképpen”, a másik a Piaci kettős (TD emlékére). „Vált képtelenből végtelenné”.

            A kötet szerkezete anti(k-dialektikát fémjelez. Az első ciklus az antitézis! Visszakönyörgi magát az én a nyelvbe. Elege van a világból. ( Fura, de valóságos. Olykor tényleg, először tagadunk mindent, ami szembe jön.) A második ciklus a szintézis. Egymásra talál a „mondás”és a szív, a nyelv és a világ) A harmadik rész pedig a „puszta” tézis. Álmatlanság, meztelenség. A kezdet mindig a végére kerül. Körkörös történetiség. Báthori furfangos szöveg-építész.  Hegel elgondolkodna ezen. De Nietzsche még inkább.

            Reméljük, mi költők nem leszünk kipusztított faj, ahogy a Curriculum mondja, hanem inkább            „Névtelen csöpp az idők folyamában” (Át a városon). Ugyanúgy pesszimista optimista vagyok, mint Báthori Csaba. Így lett értelme a létnek, hogy költők vagyunk. Voltaképp egy világszemlélet prédikátorai, kóheletek. Lelkészek vagyunk, akik faggatják, nyúzzák a lelket. Hátha megszólal végre. Mint egy hárfa vagy egy ronggyá olvasott korpusz.