Kántor Zsolt: Gracilis Garaczi (Garaczi László: Hasítás című kötetéről)

Kántor Zsolt:

Gracilis Garaczi

Garaczi László: Hasítás

 Magvető, 2018. 155 oldal, 2549 forint

 

            Karcsú, kecses, törékeny és éles szöveg. Ezt jelenti a gracilis szó. Szinte hihetetlen, de egy Idegen szavak szótára esett le a polcomról a kötet olvasása közben és pont ennél a szócikknél  nyílt ki. Van segítség.

            Ez a Lemur-sorozat ötödik kötete. A Mintha élnél (1999), a Pompásan buszozunk (2001), az Arc és hátraarc(2010), és a Wünsch híd (2015) után. Az elsőben a kisgyerekkor, a másodikban az iskolás emlékek, a harmadikban a katonaság került a középpontba. A Wünsch híd magába zárkózva nyit meg világokat és történeteket, egyszerre megtalálható benne minden, ami a lemur-trilógiában, csak annyira összesűrítve, hogy benne a lecsupaszított minimalizmus[1] is grandiózus lírának hat.

            A fülszövegben több hiba is van. Lehet vitatkozni vele. Ide másoljuk a paratextust:  „A magyar próza egyik legjobb stilisztája ezúttal is ironikusan és a rá jellemző érzékenységgel közlekedik keresztül-kasul a múlt és a jelen, egy lehetséges élet pontjai között. Garaczit olvasva mindig időben vagyunk: az elbeszélő kisgyerekkora, kamaszkora, írói pályakezdése és harmincas évei is megjelennek a regényben. Csigalépcsőn haladunk a múlt felé, és a mindenkori jelenlét tükröződik a Városliget egén. Álmodozások sora. A Hasítás pulzáló korrajz, lapjain megelevenednek a közelmúlt évtizedei, hősünkkel együtt lődörgünk a Felszabadulás téren, csavargunk Párizsban és Berlinben. Emellett pedig a könyv varázslatos játék az életrajzi regény lehetőségeivel, azzal, hogy valóban mi a fikció.”

            Az első mondatról szólván, Garaczi valóban jó stiliszta, ezzel egyet lehet érteni. De az iróniánál több az, amit tapasztalunk. Abszurd-groteszk. Az sem pontos aposztrofálás, hogy a szerző esetében mindig”időben” vagyunk. Hiszen Garaczi az időtlenség, az időn kívül kerülés illúziójának egyik legautentikusabb megteremtője,érzékeltetője. A varázslatos játék is kicsit lenyomja ezt a nagyon is különös teljesítményt, amely még zseniális előzményeit is felülmúlja és felülírja. Nagyon komoly szövegesítése ez a mű a kimondhatatlannak. S az, hogy a múlt felé haladnánk, és ráadásul csigalépcsőn, kétségbe vonja ennek a szépprózának a referenciáktól való távolságtartását.

            Egyébként a Wünsch híd után sokan úgy gondolták, hogy nem lehet tovább ragozni a Garaczi féle lemurizmust. Lehetett. „Hogyan tegyem magam nemlátszással élővé?” Kérdezte előző kötetében a szerzői én, és sikerült a dolog. Meglett. Egy organikus „lelepleződés” a hasítás. S a művelet rítusa unikális. Valóban, mintha kiírná magát saját történetéből, mint Cortazár a Nyertesek című művében. De Gide Pénzhamisítók című remekműve is beugrik. Örökös tükröződések, vissza-, és előreutalások hasítják ketté és több felé a szöveget. Az emlékek az írás általi újrateremtése Esterházy szellem által lehelt műveire utal. Mindenképp Esterházy Péter egyik méltó utód-jelöltjeként tekinthetünk a szerzőre. Ahogy szintén Valuska László definiálta a Wünsch hídat, kerülőnek tűnik a regény, az ég felé, „emléke a nincsnek”[2].

            Mértékadó kritika jelent meg a kötetről a Műút folyóiratban. [3]Szabó Gábor: Red sails, thunder ocean címmel. (Vörös vitorlák, hőbörgő óceán.) Ebből idézünk.

            „A regény belső tükröződéseket, ismétléseket, témavariációkat visszhangzó szerkezete ugyancsak a távoli tér- és idődimenziók gyors összerántásában érdekelt és szintén a szövegfelszín Möbius-szerűen sejtelmes nyitottságát erősíti. Az efféle tükrös, imitatív, asszociatív kapcsolódásokon nyugvó szerkesztés izgalmasan valósult meg legutóbb a Wünsch híd oldalain, amelyet a mikro szemcsék, távoli szövegfoszlányok finom belső rímjátéka kapcsán a lemur-történetek közül a legközelebb éreztem a töredékesség elvének Esti Kornél által megfogalmazott „maradjon minden […] töredéknek” imperatívuszához. A Hasítás a maga részéről szintén érvényesnek érezheti az Esti Kornél-rokonságot, legalábbis erre utal az az hommage, amely a regény veszteségtörténeteit (kiváltképp a berlini, illetve a párizsi utazásokat) a Cseregdi Bandi Párizsban című Kosztolányi-novellával hozza összefüggésbe.”

            Igen, eszünkbe jut Joyce Ulysses-prizmája és halszem-optikája. Virginia Woolf: Hullámok című tudatfolyama. Itt is ordító a természet és a nyelv érzéketlensége, a miliő végtelen közömbössége a lélek iránt. Az immateriális tényezők döbbentik rá az elbeszélőt az álom jelentőségére. (És jelentéktelenségére.) Kijön a végére a konklúzió, hogy nem mindig van ott mögöttünk a múlt, mint támaszték. Nem számíthatunk az érdemeinkre, amikor nagyon szükségünk volna valami létező kapaszkodóra. A hiten kívül. Az olvasáson, a szövegen túl. Itt látszik: a megértés, meg nem értés. Inkább homályba borítja, amit eddig ködösen láttunk, ahelyett, hogy kontúrt húzna.

            Átélt sorsunk legjobb olvasata az, amikor már nincs tovább szükség olvasásra, a múlt felhánytorgatására, elemző böngészésére. Élhetünk jelenlevőként. Nemcsak túl, hanem egyenes adásban. Végre magunknak. A szöveg nyelven túli igazságértéke keményvaluta, Garaczi lazán előállítja nekünk. Nála az esztétikai szublimálás a nyelv vezérelte sémák és a világorientált szegmens ötvözete.

            „Mire hazaérek, kirúgnak az újságtól. A leadott tárcák egy része már meg sem jelenik. Szerettem Csepelre kijárni, egy öreg melós révén két kézfogásra kerültem Weisz Manfrédtól. Emlékszem egy interjúra egy szövőnővel, kiugratták belőle a fejlécre, hogy „amit a kartársak belém helyeztek, köszönöm.”

         Garaczi az olvasói beállítódást új reakcióra készteti. Az irodalmi szokásrendet újraírja, ebben is hasonlít Esterházyra. Az emlékek és álmok egymásba építésével, s maguknak a nyelvi illesztékeknek világ-megjelenítő szerepével megmutatja az elbeszélhetőség visszáját. A stílusbiztonság kolosszális. Lírai fenomenológia.[4]

         „Tüdő az évek során elveszti frissességét és lendületét, gyorsasága megkopik, elmacskásodnak az ízületei, már nem a régi Tüdő. Képzelete bezápul, cseleit kiismerik. Néha még, de már inkább csak megszokásból, vesén rúgják, beletérdelnek a halántékába, könyökkel a fogai közé ütnek egy hiátust.”

            A létezés lényegéhez való hozzáférhetetlenség megjelenítése a grammatológia dekonstrukciójában a szemünk előtt zajlik. S minél közelebb jut a logosz legbelső, feltételezett héjaihoz, annál inkább vetkőzi le individuális jellemvonásait. Önfeledt beszéd-extázisa mégsem improvizáció, hanem a beszéd közben alkotódó nyelv működése.

            Ezzel a prózapoétika legjelentősebb honi képviselői közé emelkedik a Hasítás írója. Krasznahorkai László, Bodor Ádám, Szvoren Edina, Grecsó és Nádas, és Bartók Imre mellé.