Kántor Zsolt: Magyar Ulysses (Vida Gábor: Egy dadogás története című könyvéről)

Magyar Ulysses

 

Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető, 375 oldal, 2017, 3514 Ft.

 

 

 

            A könyv a Litera-kritikapályázat egyik kötelező alanya volt 2017-ben. Róla szóltak többek között, a verseny recenziói. Indításként az egyikből idézünk. Benkő Gitta kitűnő írásából:

            „Fejlődésregény, Erdély-regény, egy meghatározott korszak lenyomataként személyes beszámoló, történelmi és szociológiai krónika; témája az erdélyi identitások és identitástudatok kuszasága és szembenállása, az Anya-Gyermek, Apa-Gyermek viszony, ezen túl a család működése, a gyermek eszmélésén keresztül a világ fölmérésének és megértésének útjai, az önmegfogalmazás viszontagságos próbálkozásai. És még mások.

            Túlságosan könnyen adja magát, szinte triviális, hogy a dadogást az önkifejezés szimbólumaként értelmezzük, de ennek kifejtése, szövegbeli megvalósulása már korántsem az. A szorongó kisgyerek beszédében csak a tünetet hajlandó észrevenni a környezet, amely sem az ok feltárására, sem az elfogadásra nem hajlandó. Akárcsak bármilyen más „defektus” esetében: ahol valami megbontja A Rendet, ott inkább félrenéz és tilalmat állít, leginkább a beszéd tilalmát. Esetleg hazug mesével leplezi el. És éppen ez Vida legfőbb témája: a kimondatlanságok, a végig nem gondolt, kétségbe nem vont, vakon elfogadott és továbbhagyományozott taburendszer működése érdekli, hiszen az látható, hogy csak erőszakkal, dogmatizmussal, alkohollal, vallási vakbuzgósággal lehet fenntartani, rendje folyton megtörik az ember gyarlóságán vagy éppen tökéletességre törekvésén.”[1]

            A szerzővel készült interjúból tudható, (Az emlékezetet kéne ápolni, nem a sérelmeket. E-kultúra, 2017. október 2. Bak Róbert interjúja) hogy a szöveg munkacíme Regény helyett volt. Ahogy el is hangzik a válaszoló részéről, a személyes élményréteg felülírta a „nagy” erdélyi regény igényét. Ami annyira nem is volt szándék, hanem inkább az elvárás érződött, ha jól értem, az írói közvélemény részéről.

            Idézek az interjúból. „Minden földrajzi, történelmi régióhoz feltétlenül lehetne csatlakoztatni egy megírandó regényt, operát, szimfóniát és tudományos művet? Talán lehet, de nem biztos, hogy kell. Szerintem Kemény Zsigmond írt néhány nagy Erdély-regényt. Egyre kevésbé hiszek egy ún. totális regényben, ami megnyugtatóan vagy éppen felkavaróan meg tudná ragadni az Erdély nevű képződményt. Jó regényt viszont bármiről lehet írni, bizonyára van mindenkinek privilegizált témája.” Rokonszenves alapállás.

            Ismét a nyilatkozatból idézek: „A nagy székely-magyar szembenállás a társadalmi és személyes frusztrációk mentén működik. A pesti középiskolás meg a csángó néni között nincsen akkora nyelvi elkülönülés, amit ne lehetne kis jóindulattal áthidalni – hogy van-e jóindulat vagy kölcsönösen hülyének nézik egymást, az más kérdés. Még senki nem kötött bele semmibe.” Mondja a szerző.

           

            Tehát, mégsem az a regény lett, aminek előre látta, tervezte Vida Gábor. És ez a szerencse. Prózapoétikailag ez hozadék. Minden panelnek, beidegződésnek ellenállt, mi közben megszületett kezei között egy egészséges regény-gyermek. A nagyon normális író kitűnő szövege. Most annak kéne következnie, hogy: de azért látszik rajta, hogy a táj, az atmoszféra beleíródott. Nem. Amellett, hogy a képviseleti tónus totálisan hiányzik az alkotói attitűdből, a többi „nemzeti” és „honos” érzést, nyelvi klisét is nélkülözi. Leleményesen és pontosan fogalmaz. Olvasóbarát és filozofikus. Intelligens és szabad. Az általánosságokkal is szembemegy, amik beépültek a köztudatba. Szerzőnket csak addig érdeklik a mítosz tradíciói, amíg jelentésképző erővel bírnak számára. Példás visszafogottság, distancia jellemzi.

            „Bármit kezd el mesélni az ember, fikció lesz belőle, úgy kezd viselkedni.” Ez is a szerző mondata az interjúból és ebből is látszik, hogy munka közben a műhely-igazságok is folyamatosan megjelentek a szövegközi térben, a konkrétumok regiszterei között. Rendkívüli módon tudatos hozzáállás. Az ellen-attitűd nem vált kényszerré, az alkotókedv és a tapasztalat lendületet adott ahhoz, hogy felejtve a sztereotípiákat teljességgel az irodalmiság legyen a centrumban. A forma. A szavak. A nyelv szépsége és a világ levetkőzhetetlen önzése és szubjektivitása. És az írás minden pillanata örömmé vált. Az írás-valóság oppozíciója is megszűnni látszott. (S ha ez illúzióként tolakodott a recenzens tudatába, akkor is érdekes.)

            Balázs Géza, az inspirált nyelvész is felfedezte a művet és imígyen foglalja össze a regényt honlapján. „Egy elvesző, leépülő, kiüresedő kultúra, és egy rátelepedő, életerős kultúra. A dadogás eltemet egy kultúrát, a folyamatos beszéd épít, éltet? Semmi nosztalgia, semmi romantika, csak mély, szomorú, de kitéphetetlen kötődés a kultúrához: Jókaihoz és Mircea Eliadéhoz. Szegénység, kilátástalanság, megpróbáltatások; de egy mély érzelemvilág, a természet szeretete, az óvó család mégis széppé varázsolja a gyermekkort.”

            Az utolsó megállapítás azért kicsit túlzás, de a többi rendben. Mert a szerzői én óvatosabb.  „Mi nem járunk vendéglőbe, nem megyünk senkihez, hozzánk sem jön senki, néha rokonok, vagy a szomszéd meccset nézni, ha elromlott a tévéje. Mi nem veszekszünk, nem ordítozunk, nem káromkodunk. Nálunk az első a munka, a család, a tanulás, a békesség, a szeretet, az egyetértés. Ez nálunk mind az első. Nálunk második nincs, nemhogy utolsó, mi olyat nem, ami utolsó lehetne.” (46)

            Pogrányi Péter azt írja róla a Revizor oldalán: „Legfőbb erénye éppen az alapos körbejárás, a történelmi és pszichológiai mélyfúrás alázattal végzett munkája.” Igen. De ennél több. A szerző szerint: „Minden mondatban újrafogalmazni az egészet. Minden mondatban próbára tenni az elbeszélés, a mondás hitelességét. Hát miféle szakma ez?” (38)

            A regény rajta van az Interneten. Teljes egészében. Pdf. Olvassuk egy jegyzettömbbel a kezünkben. Vannak benne olyan szó-ásványok, topáz, ametiszt és smaragd. Sőt jáspis is, (§) amelyek feltétlenül megjegyzésre és újrahasznosításra valók. „Rettenetes tud lenni a hiány, amikor az anyanyelv jelzi, hogy van, és az egyedül beszélt nyelv meg az egyedül beszélt tájszólás tulajdonképpen nincs is.” Leleplezés? Mítosztalanítás? Nemcsak ezek. Több. Klasszikus széppróza.