Kántor Zsolt: Meta-klasszikus

Kántor Zsolt:

Meta-klasszikus

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Magvető Kiadó, 640 oldal, 5400 Ft.

                Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős lehet nekünk ez a világ csodálatos filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak írt dalaiból is. A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelték. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait. Ez a memoár magyar történelem krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása.

                Sok jó megállapítás hangzott már a műről, így szeretnék néhány olyan momentumról megemlékezni, ami új megvilágításba helyezheti a regényt.

                „A Bereményi-univerzumban – akár a korai novellákról, akár a későbbi dalszövegekről, filmekről vagy drámákról beszélünk – nincsenek lekerekített történetek, amelyekben megmutatkozhatna egy-egy önmagával azonos személyiség, vagy egy történelmi korszak tételesen kifejezhető lényege. A Magyar Copperfield elbeszélője ki is jelenti: ami „valódi”, ami igaz, az „sosem olyan vékony, mint egy légből kapott igazság”, mivel „egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit”. A megértés lehetősége ebben a világban a külső és belső kényszerek felismerésére korlátozódik: notórius kívülállóként ironikus pillantással felmérni, hogy a figurák hogyan értik félre saját magukat és a „helyzetüket”, milyen örökölt szerepekbe bújnak bele, milyen üres (mert nem belőlük következő) gondolati konstrukciókkal magyarázzák a saját szándékaikat és tetteiket.”[1]

                Igen. Hozzá tartozunk ahhoz, amit megértünk. De van-e esélye a mélyebb megértésnek, azaz annak. hogy kivegyük magunkat a megértendő dologból, elválasszuk magunkat a kontextustól és „felülemelkedjünk” az átlátni kívánt szituáción? Hogy lássuk a szerepünket érzelmeinktől elkülönítve, leválasztva. Sőt. A kortárs időből is kiszakítva, mintegy időtlen értékrend tárgyilagos narrátorai, megkísérelve a meg nem a történetet nézni, s ami mögötte zajlik. A motívumokat, a késztetéseket. A szereplők reflektált énjét.

                Dobálódik apák és anyák között, írja róla Radnóti Sándor,[2] az anyukája ugyanolyan akarattalan, mint elődjének, apukája kínozza, gyötri, mint Dickens főhősének a gazdája, különböző társadalmi rétegek között cirkulál a sorsa, tehát a párhuzamok tetten érhetők, ennek ellenére mégis egyfajta egyediség, különlegesség övezi. A miliő és az atmoszférateremtés nagyon érzékletes. Tömören összefoglalva, számomra a magyar változat jobbnak tűnik. Nem szentségtörés, de mélyebb a filozófiája. Annak ellenére, hogy reflexiói burkoltan morajlanak a „beszédek” hátterében, az olvasó elgondolkodtatása permanens.

                A tragikus eufória, Radnóti szavai, ami a hatvanas évek jellemzője volt, s ami Nádas Párhuzamos történetek című regényében is hasonlóképpen felbukkan, mint atmoszféra és ijesztő szellem, Bereményinél, kicsit lágyabb. Egyébként abban is egyetértenék Radnótival, hogy egyfajta anti-Copperfield született imígyen, hiszen a szereplők legtöbbje fölfelé „bukik”. Az angol önelégültség és önigazultság, és a megingathatatlan gőg és gonoszság itt képes metamorfózisokat produkálni. S ez megkapó. A befogadó úgy érzi, nyert. Van esély a jellemekkel a mennybe menni. És nem sérül a komolyság. A stílus tekintetében viszont valóban vannak hibák. Nekem úgy tűnik, a figurák és karakterek nyelve „közös”. Persze ez a kor nyelve, nyelvjárása. De lehetett volna tovább csiszolni a differenciákat az alakok tablóképén.

                Valóban egy egész korszak világa van beleszőve a szövegbe. Ez kitűnően működik, csak az alakok ugyanazt az idiómát beszélik. Rozmerék a kivétel. De maga a mű szövege szépen összeáll, részesei vagyunk egy nagyon is ismerős kontextusnak, ami úgy éri el, hogy beszippant, hogy vannak sabad vegyértékei. Gondolhatjuk képmutatásnak, képzelhetjük színtiszta őszinteségnek is egyes jeleneteit, nem fogunk egyik esetben sem tévedni.

                Benne van az Eldorádó, Cseh Tamás Trabantokkal, hűtőszekrényekkel és kapualjakkal, kulcscsomókkal teli mikrokozmosza. A Hídemberből is van egy szeletke. Mondhatnánk, prózapoétikai összegzés. De nem, Bereményi természetszerűen alkotta meg önmaga balzaci, Zola-i korrajzát. Nem elméleti szándékok, szemantikai szempontok navigálták.

                Még ha következetlenül is viselkednek a felnőttek, a gyermek szemében, az olvasó szemében megképződik egy, nagyjából hiteles családi kép. Csoportkép hölggyel? A valóságra meg lehet-e tanítani az embert? A regény kérdése nem ez, hanem az, hogy a valóság tanítását megszívleljük-e? Vagy ez által magára hagyjuk taníthatatlan énünket.

                A kényszerek összevisszasága valójában nem más, mint felfogás-béli hiba. Szemcsés a képernyő, de Bereményi ezt is mesterien „ábrázolja”. A nyelven keresztül mutat rá. Mi változott a hatvanas évek óta? Szinte semmi.

                A morális relativizmussal szembeforduló aspektus (és nézet) ellenáll az ambivalens érték-magatartásnak. Rámutat a használatban lévő alapnyelv, hipokrízis-szókincs szövet-szakadására. De ennek megújítását is csak eljövendő illúzióként jegyzi fel. Mintha még a felemelkedés is csak egyfajta valódi fordulat, metanoia, révén mehetne végbe. De ez is csak a sejtetés valósága.

                Bereményi az olvasói beállítódásokat készteti új reakciókra. A világmegjelenítés egyben értelmezés és montírozás is. A régebbi korok alatt ott van még egy celofán, az általános emberi, az eredendő bűnök szövete. Ez egy új elbeszélés lehetőség, fölfigyelhet rá egy új prózaírói nemzedék, használhatja mintaként a most pályakezdő szerzők derék hada.

                De a használat az, ami életet ad a jelnek, ahogy Wittgenstein írta volt. S ezt figyelembe véve Bereményi briliáns mód praktizál. Megint egy olyan regény lépett életbe, ami megváltoztathatja a jelenkori prózapoétika világát. Egy új nagyítólencse, amin keresztül jobban érzékelünk.