Kántor Zsolt: #A konstrukció finom szövete# Pető Péter #halálka című könyvéről

Kántor Zsolt

#A konstrukció finom szövete#

Az Ige természete

Pető Péter: #halálka

Kalligram, 2020. 286 oldal, 

 

Míg a honi, fiatal irodalom újabb értékopciókat beemelve, végrehajtott egy újabb poétikai „fordulatot” az utóbbi évtizedben, amelynek során a posztmodernség értékopcióit felváltotta egy merőben más hozzáállás, a meta-klasszikus. A reflexióként működő, esszéisztikus és telített öblű prózát egy szintetizáló, elegyített látás váltotta fel. Egyes alkotók azonban szinte ösztönösen. minden teoretikus megfontolás nélkül fordultak ebbe az irányba. Mintha a levegőben lett volna az antropológiára reflektáló „komolyság”. A de)konstrukcióként elgondolt szemléletmód, amiben dominánssá vált a létérzékelés és az előfeltevés-, és előítélet-mentes tárgyilagosság. A szöveg nem tagadja ugyan saját autoritását. De nem ijed meg attól, hogy kételyeket ébresszen a formaelv érvényességét illetően. Az lesz a metafora, hogy nincs metafora.

            „Hír, regény” – olvashatjuk a mű alcímében, afféle műfaji definiálásként. Ennek jegyében a cselekmény fősodrát rendre fiktív újsághírek szakítják meg: komoly elemzések, kemény hírek és groteszkbe hajló, édesded csacskaságok árnyalják a főhősök sorsából kibontakozó korképet. Ön-ironikus (jó) ötletként még egy Pető Péter jegyezte Népszabadság-cikk is szerepel közöttük.

            Párhuzamos történetekre épül a regény cselekménye: Gábor és Patrik élete elevenedik meg előttünk a születésüktől a tragikus halálukig. Egy napon, ugyanabban a kórházban jöttek a világra (a rémromantika kelléktárából ismert – vélt – gyerekcsere motívum csak erősíti összetartozásukat). Az iskolában osztálytársak, sőt barátok lettek, majd útjaik elváltak: Gábor bányász lett, később gyári melós, Patrik pedig egyetemre járt, mérnöki diplomát szerez, egy multinacionális cég – kivételezett egzisztenciális helyzetű – menedzserévé avanzsál. Az előbbi elhívatott munkásvezér lesz, társaiért bátran vállalja a harc kockázatát, ám gyorsan magára hagyják, állásából kiteszik. Munkanélküliként fokozatosan felőrlődik, maradék önbecsülését is elveszti, egyre infernálisabb mélységekbe zuhan. Az utóbbi az élet császárává emelkedik, dúskál az élet javaiban és örömeiben. Aztán mindketten öngyilkosok lesznek, méghozzá – így kerek a mű példázata – ugyanazon a napon.[1]

Talán a lárvák és az algák. Mint a semmiből fölbukkanó érzések. Vagy inkább planktonok. Vagy az öl-illatú rózsák. Így feslenek fel, pattannak ki a legautentikusabb szövegek hirtelen, a tények, a fikció és az imagináció hártyavékony határán.

Mintha egy oknyomozó újságíró mikrofonja előtt egymás után szólalnának meg a történet fő- és mellékszereplői, elmondva a saját verziójukat. Ez rendszerint jócskán eltér a többiek változatától, jelezve az ön- és az emberismeret szigorú és néha akár végzetesnek is bizonyuló korlátait, az elfogultságok torzításait. A nyelv nem alkalmas a valóság leképezésére. Nem is ez a célja létezésének. Hanem az inspiráció, a történések leheletének megrajzolása: szavakkal. S nem a szerzői én beszél, hanem maga a szituációk és a nyelv. Úgy csúfolják ma: autenticitás, szenzibilitás. Atopikus metaxis. (Rózsaszirmokkal ízesített muskotály. Bocsánat a kitérőért. Ilyen íze van egy ilyen jól megszerkesztett elbeszélésnek.)

A modernséget lezáró „linguistic turn” horizontjában az aktuális szöveget tehát nem a valóság – s intencionális értelemben még csak nem is a szuverén, szerzői kompetencia – előzi meg, hanem más szövegek. Pető Péter jártassága, felkészültsége mögött jelentékeny olvasási energia, gondolkodói teljesítmény húzódik.

A jelentés periodikus ismétlődéséről valójában azonban az elbeszélés belső hermeneutikai viszonylatai gondoskodnak:. Minthogy a gazdag architektúra és motivikus ornamentika a történetmondás szintjéről a történetet értelmezői szintjére állítják át a szemantikai váltót. Ebben az új helyzetében a történet esztétikailag is dekódolható jelentéssűrűséggé válik., ahogy Kulcsár Szabó Ernő írta Esterházy Termelési regénye kapcsán, a szöveg énje a műnek feltett kérdésekkel egybenőve tekinthető kompaktnak, értelmezhetőnek, de soha nem késznek és lezártnak.

Ahogy Balogh Ernő kitűnően megállapítja: „A szerkezetet pedig a retrospekció uralja: a drámai végkifejlet felől haladunk az egyre távolabbi múltba, az izgalmas sztori így mind árnyaltabbá válik, lényege tehát a maga sokoldalú történeti meghatározottságában tárulhat elénk. Nyomon követhetjük, miként alakul fokozatosan csapdaszerűvé mindkét fiatal férfi élethelyzete. Gábor úgy érzi: minden kiút bezárult előtte, a kurzus igazságtalansága, a cinizmus és a közöny fojtogatása elől nincs menekvés. De a nagymenő Patrik sorsa is szűkülő köröket rajzol. Ő látszólag Balzac ambiciózus, vidékről a fővárosba, a csábító lehetőségek birodalmába került elszánt fiatalembereinek (Rastignac vagy Lucien de Rubempré) távoli-kései rokona. Ám stílusának felszíni csillogása ellenére a mindenen felülkerekedő pénz- és élvezetfetisizmusa olyan végletes belső ürességet rejt, mely már maga is a semmi nyomasztó élményét, ennyiben pedig a pusztulást asszociálja.”

 Mintha az olló-lelkek zárójelek között énekelnék a hipokrízis himnuszát. A spam- ünnepként zajló dráma a szövegben ironikus fúga köntösébe bújik. Nem engedi a szerzői én magát algoritmusok és szentenciák közé zárni. Ransmayr szavaival: sincs időből kirekesztett szöveg. Az elbeszélés szemcséi, fragmentumai belemártóznak a kor besüppedt kontextusába. Természet-szerű, de magunktól nem jutna eszünkbe. Kell hozzá egy regény az időről.

Íme, a halottka. Bár szinte mindenki margón kívül szeretne élni. Senki nem tud. Ez a mű is a világ állapotán érzett kétségbeesés hangulatában keletkezett. Mint megannyi más regény. („Félti a megírással tönkretenni élete jó nyersanyagát” – Ottlik Géza szavai, mégis megírja.)

A regénybeli Gárdonyi Patrik egy Andrássy úti szórakozóhely erkélyéről veti le magát, miután gondosan hashtagelve megosztotta az Instagram-csatornáján, hogy ez az utolsó posztja. Egy autóalkatrész-gyártó nagyvállalat termékfejlesztési igazgatójaként ismerjük meg az elején, aki egy segg-modellel érkezett a buliba, és elmondása szerint azért végez az életével, mert mindent elért. A minden mindenki számára mást jelent, nála a pénzt, az említett segg-modellt és a szűken értelmezett hatalmat. A gyári munkás, szakszervezeti Tószegi Gábor vonat alá veti magát. (Valuska László: Pető Péternél egy hírben benne van az élet.  Könyves Magazin, 2020)

            Nem áll-e ellentétben egymással a hagyomány készen kapott jellege az elbeszélői alakítás szabadságával? Nem. Azaz az egyszerű epikai formák nyelvi véglegessége a történetalkotás esztétikai különösségét irritálja egy csendes kontextusban. Két hallgatás beszélget.  Hiszen a történetek független létezését a könyv újszerű, narratív alakítással ötvözi. Gyönyörködtetés és kognitív fegyelem egybeforr.

A 24. hu főszerkesztőjeként és korábban a Népszabadság főnök-helyetteseként a szerző alteregója hosszú évek óta a magyar társadalom traumáit, botrányos igazságtalanságait vetette papírra. A hírek, riportok, interjúk mind-mind saját környezetünk, és így létünk önmegértéséhez vezettek közelebb. Újságíróként nem lehet mindent elmesélni, mert mindent forrásokkal kell kitámasztani. Prózaíróként Pető szintén a hús-vér tényekből indul ki, két újsághírt vesz alapul, hogy kitöltse a fantázia-puzzle koreográfiájával az üres helyeket. De szabadságát regényíróként élvezi csak igazán. Mikszáth, Mándy és Szív Ernő stílusregiszterein játszik.

Képzeljük el, hogy Bret Easton Ellis és Michel Houllebecq találkozik, és elérzékenyülve arról beszélnek, hogy a kapitalizmus hogyan tette tönkre az embert, a pénz hogyan váltotta le a lelket, hogy a férfiak miként roppantak bele a nők felemelkedésébe, kedvenc karaktereikről szeretettel, odafigyeléssel és megértéssel beszélnek. Cinikus, elnyomó, az embert mindenképp felfaló kapitalista világot ábrázol Pető, de a szereplőkről tragédiájukat megértve elfogadással vagy szeretettel beszél. A #halálka különös hangját ez a kettősség adja: a távolságtartás és a megértés találkozása. (Valuska László, uo.)

            Látszik a habitusán, Barthes és Gadamer, sőt Levinas és Jean-Luc Marion dolgait ismeri. Az adódás és a porrá tört tradíciók világa testté lett szöveg-szövet nála.

            Habermas óta tudjuk, a történelem számunkra csak a paradigmává-parabolává válás révén konstituálódhat beleérző módon megközelíthetővé. Ennek egyik eszköze a rejtett, bujkáló emlékező-fikció felszínre hozása, átörökítése. Pető Péter distanciával kicsiszolt, unikális dikciójú, extrudált világa két entitás gyurmája. a tapasztalatnak és a nyelvnek.

Hans Blumenberg és Sebald művészi ars poetica igazolja Pető Pétert: a regény nem a világ tárgyainak, nem a világ bemutatásának, hanem egy világ létrehozásának formája. A regény igénye és témája egyben egy világ megalkotása. A tárgyak és az épületek, lakások és wi-fik, nem képesek emlékezni ugyan, de ha az empatikus használó hagyja őket szóhoz jutni, ötleteket, écákat adnak.

Pető műve a létélményből, a kultúrtörténeti és a történelmi tapasztalat interpretációjából, a honi és az európai fikció hagyományalkotó átértelmezéséből kinőtt szöveg. Több aspektus alkotta tónus.

A filozófia, voltaképp honvágy, mondta Novalis. Igaza volt. Pető Péternek van bölcseleti vénája, ezért reflektál és fókuszál a tények mögötti láthatatlan világra. Az, hogy újságíróból nem középszerű író lett, hanem egy merőben innovatív ürge (TD- re és Ottlik szava) és ráadásul remek elbeszélő, az Magyarországon ritka. Azt kívánom, hogy mi közben megírja, miként sétálnak a mívesen faragott légycsapó alá az esztelen, de: jóakaratú, többre hivatott népek, maga ne kerüljön alá.

. Pető Péter egylényegű beszéde a történő jövő textúrája, s prózairodalmunk jelenkori zászlóshajója. Prózapoétikailag jelentős mű.