Kántor Zsolt: Rítus, lábjegyzetekkel (Kemény István: Lúdbőr)

Kántor Zsolt:

Rítus, lábjegyzetekkel

Kemény István: Lúdbőr

Esszék

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 220 oldal, 3299 Ft[1]

 

            Intuitív koponya Kemény, aposztrofálhatná így egy hallgató majdan a szerzőt, aki a szakdolgozatát írná épp a tiszta ész legnívósabb karaktereiről. Mert valóban, minden, amihez hozzányúl, áldássá válik a keze (lelke, habitusa) alatt. Mérvadó gondolkodó e hon ambivalens kulisszái között. Árnyalt, szerteágazó figyelme még a megrendelt írásokban is olajozottan működik.

            Ahogy Károlyi Csaba recenziójából megtudjuk: „Kemény idézi Mészöly Miklós 1987-es szelíd figyelmeztetését: az értelmiség két részre szakadhat. Egyik oldalon „a kizárólag felzárkózni törekvő sznobság”, másik oldalon „az egyetemessé nem érlelt hangvétel és látókör”. A kettészakadás, mint Kemény írja, 1990‑ben megtörtént, „egy cinikusan mosolygó fölényesre” és „egy fogcsikorgató frusztráltra” szakadtunk szét. „Közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás.”[2]

            Ezek az írások nagyrészt alkalmi fölkérésekre születtek. Írjon az In memoriam sorozat Adyról szóló kötetéről, próbáljon meg elképzelni egy alternatív Zrínyi Miklóst, nyissa meg a Rejtő Jenő-emlékkiállítást vagy a Weöres Sándor centenáriumi kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban, beszéljen Csokonai Vitéz Mihályról a csurgói gimnáziumban, ha már belőle érettségizett. Válaszoljon arra a kérdésre, hogyan keletkezett az első igazi verse, avagy milyen a viszonya a Bibliához. Fölkérik, tartson a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kreatív írás konferenciáján ars poetica jellegű előadást költői módszeréről. Fölkérik, írjon egy évig könyvkritikákat az Élet és Irodalom Követési távolság című rovatába.

            Elegendő volt Sipos Balázs és Kemény Lili ötlete ahhoz, hogy William H. Gass Ötven irodalmi pillér című műve mintájára megírja a maga ötven irodalmi pillérjéről szóló miniesszéit? Igen. Az Odüsszeiától a Termelési-regényig tart a lista. Bekerül az ötvenbe Lukács evangéliumától a Kommunista kiáltványon, a János vitézen és az Átokföldjén át a Budáig sok minden. Watteau festménye. Ekphrasis, képelbeszélés!

            Virginia Woolfot egy kocsmában olvassa, Mora regényéhez nehezen talál bejárást, Canettinél arra jut: konzervatív anarchista, amiből következik, hogy érthetetlen – a saját igazukat hajtogatók miként nem süllyednek apatikus unalomba? Menyhárt Jenő, illetve az Európa Kiadó visszatérő szereplő. A Magyar Néprajzi Atlasz, Ulickaja.[3]

            Csupa meglepetés. Igazi csemege a kötet a plurális erudíció kedvelőinek. Mégis, van benne egy írás, amihez kritikai észrevételeket fűznöm, mint gyakorló lelkésznek, kötelező.

            Ez A nagy gyilkosság című esszé. Válasz a Vigília Biblia-körkérdésére. Ami azzal indul, hogy a szerző beszámol egy ismerőséről, aki, idézem, így érvelt a témával kapcsolatban: „Kevés kínosabb dolgot tehet egy író negyven fölött, mint hogy megtalálja a Bibliát témának. Szegénységi bizonyítvány, a szellemi csőd beismerése, tétnélküliség, lerágott csont. És hogy ennél még az is jobb, ha az illető nem ír többet semmit életében.”

         Mekkora tévedés! Egy magára valamit adó intellektuel ki nem ejt a száján ilyesmit. (Észrevételeim elsősorban nem is Kemény Istvánnak, hanem az emlegetett költőnek lennének címezve.) Semmiféle téma nem kínos annak, aki olyan tehetséggel és találékonysággal nyúl hozzá, mint Kemény. De akárki, akiben van spiritusz, zsenialitás, képes megeleveníteni a lerágott csontot. Ezt a képességet vitatja el, vonja kétely alá az idézett úriember, aki valószínűleg már bánja, hogy kijött a száján az otrombaság, amit kedves Szerzőnk megörökített kitűnő esszéjében. Olyan felszínes értelmiséginek gondolom ezt az „alakot”, aki anélkül, hogy belemélyedt volna egyszer is például az Énekek énekébe vagy a Jób könyvébe, vagy éppen a rómaiakhoz írt vagy az első János levélbe, véleményt alkot egy dologról, amitől ezek szerint elvitatja az ihletettséget. És most nem arról van szó, hogy természet fölötti inspirációnak fogadjuk-e el azt a szellemet, ami késztette, mondjuk a textus receptus alkotóit, hanem egyáltalán arról, hogy van-e ihletettség egyáltalán? Vagy azt is csak belemagyarázzuk a művekbe. Tehát az emberi ihletettséget is lefokozza eme gnosztikus renegát. (Nevezzük egy időre így a kedves ismeretlent). Ezek szerint csak ésszel lehet megragadni dolgokat, értelemmel és logikával, és senki nem tud a szívével írni. Ezt ő sem gondolhatja komolyan, ha valaha érzett valamit onnan a legbensőbb részéből, amit képtelenség fogalmilag definiálni.

            Még valami. Ez már Kemény Istvánnak szól. Megengedve, hogy a Káin ciklus: ragyogó mű. Ebben az esszében azonban ki lehetett volna térni arra, ha már a témát nemcsak mítoszként, hanem kinyilatkoztatásként is kezelhetjük, hogy a történetteológia egy jelentősebb ellentét-párt is felfedezett ebben az elbeszélésben. Még pedig az istentisztelet helyességét vagy helytelenségét. Káin a föld terméséből vitt áldozatot a Mennyei Atyának, pedig tudta, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Ábel pedig vért ontott az áldozatához. Állati lelket vitt az Örökkévaló elé engesztelésül. (Ő volt a szabályszerű. A törvény-hű. S az életével fizetett eminens viselkedéséért. Micsoda ellentmondás. A szóban forgó, harmincas költőnek való dilemma.) Isten elfogadta Ábel rítusát, méltányolta a figyelmet. És jutalmazta. 

            Káint elutasította, mert sértésnek érezte, hogy annak a földnek a gyümölcseiből vitt ajándékot neki, ami átkozott volt. Káin haragudni akart. Előre eltökélte magában, hogy kiugrasztja a gyűlöletet a „bokorból”. Isten látta a gondolatait és rögtön intelmekkel látta el.

            Bár nagyon nagy a düh benned, fiam, nem kötelező azt tenned, amit a rád leselkedő Bűn akar. Mert volna más lehetőség. Alternatíva. (Az elengedés. Amit az Atya tett a gyilkosság bekövetkezte után, éppen Káin elvtárssal.) De Káin nem hallgatott a szívére, inkább az esze után ment. A bosszúállás logikáját követte, mint a kétszer kettőt.

            Itt kezdődött el a hamis vallás, a bálvány-, és önimádás kultusza, Káin viselkedése adott mintát Nimródnak, hogy lázadó legyen. Bábel kárhozatát Káin alapozta meg.

            Jézus Krisztus véráldozatának, a messiási, tökéletes engesztelésnek és megváltásnak pedig Ábel szertartása volt a magja.

            De Kemény versciklusa sugall mást is. Nagy léptékű konklúziókat, ami már a bölcselet térfelére gurítja az aranytű hegyén táncoló buborékot. Mindent összevetve, Kemény István Lúdbőr című esszékötete Montaigne nyomdokain jár.  Fontos dolgokat nagyon ésszerűen elemez. És egyszerűen, de mégis ihletetten. Utódaink számára egy bekötött skanzen. (Folyt. Köv.)