Kántor Zsolt: Több mint tíz éve : Fogság

 

 

Több mint tíz éve: Fogság

Spiró György: Fogság, Magvető Kiadó. 2005. 770 oldal.

A recepció összefoglalása[1]

 

Mintha élő organizmusként működne a honi prózapoétika. Amire szüksége van, azt kitermeli. Ami feltétlenül kell ahhoz, hogy egy világszemlélet-típus megélhető elbeszélésként szemléltesse önnön elveit, azt az elvárás megíratja valakivel. Nem véletlen tehát, hogy a Fogság megszületett. A történelem olyan szelete, rész-keresztmetszete szólal meg általa, amely nemcsak kitűnően láttatja a korszakot, hanem magát a fogságot, mint jelenséget, avatja a regény főhősévé. Nemcsak a miliő és a jellemek egymást át-, meg átszövő struktúrája íródik újra, hanem általában az impériumok szertefoszlásának káprázatokban bővelkedő agóniája is.

            A Fogság tehát izgalmas és lebilincselő bildungsroman, amely alapjaiban emlékeztet a klasszikusok mega-ékköveire. Mint Lew Wallace: Ben Hurja és Robert Graves: Én, Claudius című műve. Átfog egy korszakot. Körbeölel egy birodalmat.

            Radnóti Sándor írja róla: „Szóval vannak a regények, amelyeknek történelmi tárgyuk van, s vannak történelmi kalandregények, amelyeknek az az elsődleges céljuk, hogy mintegy közvetítsék az erudíciót, felidézzék a kort, szórakoztatva tanítsanak. Van Móricz és van Gárdonyi, vagy a későbbi nemzedékekben van Kodolányi és Mészöly (Kodolányi Én vagyok című posztumusz regénye, Mészöly Saulus-a a Fogság-gal azonos korban és részben helyen játszódik), és van Hegedüs Géza. Spiró korábbi történelmi tárgyú regényei – bármennyi erudícióról, azaz történelmi ismeretről árulkodtak is – nem voltak történelmi lektűrök. Noha a történelem nem vált díszletté és jelmezzé bennük (mint Kosztolányi Néro-regényében), de nem is a felidézése volt a végcéljuk. Az Ikszek-et és A jövevény-t olyan aktuális költői szenvedély működtette, amely átcsapott a korfestésen, s mintegy összerántotta a jelent és a múltat. S mivel az olvasót a szerzőtől való megelőző olvasmányai erősen befolyásolják, ilyesfajta várakozással kezdtünk a Fogság-ba is.

            Meglepetés ért. Miközben élvezettel olvastam, s magával ragadott a történet, az időről időre magamnak föltett kérdésre – miben különbözik ez a „normál” történelmi regénytől? – nem találtam választ.”[2]

            Bár mély pesszimizmus és fatalizmus szegélyezi ezt a zsidóságról szóló, szerteágazóan hiteles művet, amely bemutatja a római birodalmat szinte teljes vertikumában. Az olvasó a könyv elolvasása után méltán kérdezheti: ki itt a főhős? Talán Uri, a római születésű diaszpóra zsidó vagy maga a római impérium, mint struktúra és működés?

            És végül arra a következtetésre juthat, hogy egyik sem, hanem inkább maga a fogság a főszereplő, nemcsak, mint címadó metafora, hanem mint allegorikus centrum. „Nincs hova kihátrálni a történetből. Nem létezik a fogság világán kívüli formai keret.”[3] S ez a fogság, az akkori identitás megtestesítője. Fizikailag is előrevetíti a Holocaust árnyát.

            Spiró egyfajta kafkai tehetetlenséggel ruházza fel főszereplőjét, Uri képtelen kihámozni a szövevényes események értelmét, marad a történelmi paradigma, sőt a korszak ide-oda sodródó, elszenvedő alanya, aki csak egy eszköze a szemléltetésnek. Magyarán: a szerző nem akarja vele kimondatni a szentenciákat, mert a figura egy jellemhibás karrierista, aki mégis egyfajta kulcs a történethez.

            Nem a fikció és a legenda szabályai szerint épül fel a cselekmény. Szinte ténylegesnek érződik a nyüzsgés, a kaleidoszkópszerű lét architektúrája és ornamentikája. Mintha magát az olvasót is bevonná, beszívná a szöveg és ott sétálhatna a befogadó a korabeli utcán, bekukucskálhatna a börtönökbe, ahol épp egy Jézus Krisztus nevű rabbit tartanak fogva.

            Útleírás és történelmi esszé ez az írásmű, ahogy egyik amerikai kritikusa fogalmaz Spirónak, mert a gondolatgazdagság és a részletek artisztikusan aprólékos leírása sokszor elvonja a figyelmet az eseményekről és a szöveg (a nyelvhorizont) felé irányítja a figyelmet.

            Günter Grass: A bádogdob című műve is beugrik az emlékezetünkbe, amikor a kötet vége felé járunk. Meg Suetonius: A Ceasarok élete. Hihetetlenül tájékozott és káprázatosan pontos. Ráadásul ez az enciklopédikus hajlam nem béklyózza meg a teljes gőzzel haladó elbeszélést, hanem alátámasztja.[4]

            Az olvasó, mintha egy bazárba lépne be, írja Bradley Scott az amerikai kiadásról, (Tim Wilkinson fordításában jelent meg, 2015-ben.), ahol „minden mozdulat egy ismeretlen örömhöz vagy egy végzetes kelepcéhez vezethet.”[5]

            Alexandria: a könyvtár és az allegória szülőhazája, úgy tárul fel előttünk, mint fekete-fehér fényképek sorozata. Uri otthon van benne, Azon kapja magát a főhős néha, hogy a szakadatlanul hömpölygő tömeg, a római proletárok szemüvegén át szemléli a praxist, velük együtt gyalogolván, maga is része.

            Latinul, görögül és arámul egyformán jó beszél a főszereplő, mégsem fedezi fel azt a giga pillanatot, aminek szemlélője. Hogy épp a világ megváltásának lehetne szemtanúja, ha jobban odafigyelne a történések szellemi tartalmára. De nincs „szíve” ehhez. Vagy talán elege van a nagy fordulatokból, amikből valóban több is bekövetkezett abban az időintervallumban.

            Érdekes intermezzo, amikor Prodikosz, Prótagorasz tanítványa azt mondja ki, hogy „az ember abból csinál istent, amire épp szüksége van.” Uri valójában egy Alexandria előtti világ, a kinyilatkoztatás előtti nyelv bábuja vagy sakkfigurája. Mintha a Sturm und Drang és az Aufklérung előhírnökeként villantaná fel a „hordozható” tudást, mint találmányt, aminek médiuma ő, a bőrbe kötött lét, egy emberi test.

            A regény lenyűgöző irodalmi teljesítménynek lett aposztrofálva Amerikában, itthoni mércével mérve is elég meggyőző a recepciója. A regény bizonyíték arra, hogy sem a történelemnek, sem a nagy elbeszéléseknek nincs itt az igazi vége. Semmi nem fejeződött be. Az ókor visszaköszön. És tanít bennünket.

            Spiró egyedül Jézussal nem tud mit kezdeni. Mellékesnek hagyja a legfontosabb alakot. De ez is tünetjellegű. Ahogy az akkori társadalom és közvélekedés sem tudta azonnal feldolgozni a még az ateisták számára is nyilvánvaló tényt, mely szerint egy sorsdöntő szellemi fordulat következett be az Univerzumban. Úgy a regény megírásának ideje sem vált a misztérium kitakarásának (apokalipszis) pillanatává. (Ez az éra-váltás egyik tanulsága is: a lényeg még mindig a lepel alatt van. A titkok.)

            Az egekig feltorlódott bűn-mennyiség egyszeriben eltüntethető lett volna, ha a hit túlfolyik. De az egyéni érdekek és a politikai szűklátókörűség megakadályozta az embereket abban, hogy felfedezzék megváltójukat.

            De ez csak részben történt meg. Pál apostol és a tanítványok kitartása és hűsége miatt viszont elindult egy megállíthatatlan jobbulás. Ez nem derül ki a kötetből, pedig a Fogság logikájából következne, miként az is, hogy fény derüljön bizonyos képtelenségnek tűnő csodákra, amelyek pont abban az időben történtek meg Jeruzsálemben és Galileában.

            A Fogság, tehát adós marad. Mégis megnyit egy mappát, ami feltétlenül kívánatos, hogy létezzen. S ez a dosszié a továbbiakban egyre fontosabb szerepet játszik majd.