„odahazából idehazába” Szemes Péter(Kabdebó Tamás Ír szerelem című kötetéről)
„odahazából idehazába”
(Kabdebó Tamás Ír szerelem című kötetéről)
Szinte az írországi magyar író távozásával egy időben jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában Kabdebó Tamás utolsó kötete. A néhány hosszabb elbeszélés mellett zömében rövidprózákat tartalmazó Ír szerelem anyagát még a szerző állította össze, ám elkészült könyvét már nem vehette kézbe, az öt esztendővel a Dunaúszó regényt és közel tízzel a terjedelmesebb, 75 című évfordulós novellaválogatást követő, újabb fontos itthoni közlésnek már nem örülhetett. Noha a közreadott korpusz alapvetően szerkesztetlen, minőségileg egyenetlen, sőt tartalmaz néhány, az írótól megszokott művészi színvonaltól messze elmaradó darabot is (Falconieri, Elefánt oázis – utóbbi ráadásul a tartalomjegyzékben Elefántoázisként szerepel), így az az érzésünk lehet, mintha a 75 maradékából építkezett volna, sokszínűsége, a témák (itthoni) újdonsága, a nyelvi gazdagság és a bekerült jobb írásokban megcsillanó – Szerb Antal-imitációt elhagyó – igazi kabdebói stílus az életmű rangjához méltóvá tette az alkotói búcsút.
A szövegeket át- meg átszövik a biografikus utalások, amelyek referencialitása (főként az avatatlan olvasó számára) Bálint László kísérőesszéje (Kabdebó Tamás a szülőföld, Bácska vonzásában) és Böszörményi Zoltán interjúja (A szabadság ízét ’56 adta meg) által is megerősítést nyer. Ezek, miként A két Didimus, az otthoni és a nyugati levélváltása hősei, az elbeszélői kettős én tagjai (Tamás apostol mellékneve ikret jelent), két locushoz: ó- és újhazához, Magyarországhoz és Nyugathoz kötődnek.
Előbbi szálai a születés előtti időig, a nagyapa koráig vezetnek vissza. Családi dokumentumok és fényképek alapján eleveníti fel a szerző talpasi Kabdebó József huszárezredes életét, első világháborús helytállását, s későbbi sorsát (Háború és béke egy huszártiszt életében). Katonai felszerelése, legendás duellumai és hogy az egyik után az arcsebén ki tudta nyújtani a nyelvét, a Párbaj novellában, az örökösök közt szétosztott, címeres evőeszközök az Ír szerelem elbeszélésben is feltűnnek. Az Ami az életrajzból kimaradt már személyes történeteket idéz. Triptichonjának első tábláján egy régi Veránka-szigeti családi ünnep (1943. augusztus 20.), a középsőn a bajai szomszédlány, Dorottya tragédiája (Kisvárosi ballada), a harmadikon balsikerű szerelmi ügy (Hősünk, mint hőscincér) jelenik meg. A Duna-parti településhez, a vallott szűkebb pátriához kötődik a Móricz (Móricz-szigeti) gyermekkori idillje, itteni barátról mintázta a Vemró főalakját, a városban volt franciatanár és cserkészvezető a verses Sulyok Ignác János hőse, s innen származik és ide tér vissza súlyos betegen az egykori tehetséges evezőslány, Erzsó is. Ezek az írások nemcsak az eltűnt időt, a korabeli bácskai világot és személyeket álmodják vissza, de – jelezve az író múlhatatlan tájszeretetét, örökös hazagondolását – a városkát és vidékét is jelentősebbé teszik, bástyává rajzolják az egyetemes magyar irodalom térképén.
A Hősünk, mint hőscincérhez hasonlóan az Odisszeusz ifjúsága (Tariménes mellett az író gyakori alakmása, amint ezt az Ulysses [a tartalomjegyzékben Ulysszes – SZP] ad astra, a Trójából hány volt? és a Legrövidebb elbeszélésem is igazolja) ugyancsak a budapesti egyetemi évekhez kapcsolódik. Amint Bajától a horgászat, a „pecálás”, innen a versenyszerű, később kedvelt testedzési formává szelídült úszás továbbélő (életrajzi) motívum. Az Ír szerelem Imréje (akinek hajója ráadásul, szintén bajai „örökségként”, a TURRISTVÁN nevet viseli), a Gizella és Ingrid Tarpa Imréje és a Liv Szalontay Zsigája egyaránt remek úszók, ráadásul a szerelmi szál, amely az apa barátnője, a felajánlkozó Olga elutasításával itt nem teljesül ki, amazok szőttesében is meghatározó szerepet kap.
A másik fontos elem a történelmi tapasztalat, hiszen az 1956-os események nem csupán egyéni (és közösségi) sorsfordítónak bizonyultak, de – mivel Kabdebó Tamást az emigráció évei érlelték íróvá – nélkülük nem épült volna életmű sem. A Szappan világháborús esete, a „felszabadító” szovjet katonák erőszakoskodásával, mintegy bevezeti a forradalmat megidéző, emlékét őrző történetek sorát. A hazájukat – a szerzői mintához illeszkedve – elhagyó prózahősök közül Imre (bár ő ’68-ban ment ki) elmeséli, miként került gyermekként életveszélybe a Széna téren, később egyetemi előadásban eleveníti fel az eseményeket, bejátszva Nagy Imre utolsó nyilvános beszédét (Ír szerelem); Gizi forradalmárokhoz csatlakozó kommunista apját a szovjetek lövik le, Tarpa Imrével november 4-e előtt emigrálnak Bécsbe (Gizella és Ingrid); lovag Ázbáz Gerald (Al Azbaz) ellenséges tankok felgyújtása miatt menekült el az országból (A haza megmentése); a nyugati Didimus nemzetőrként harcolt és a megtorlástól félve szökött a szabad világba (A két Didimus, az otthoni és a nyugati levélváltása); Vemró pedig a megnyílt határon át jutott Kanadáig. A „kalandvágyból” maradók sorsai talán hallomásból ismert példákat tükröznek, ám bizonyosan több-kevesebb referencialitással bírnak: az otthoni Didimus forradalmi szerepvállalásáért börtönbüntetést kapott és szerkesztői révbe érkezéséig főként ügyeskedésből próbált megélni (A két Didimus, az otthoni és a nyugati levélváltása); Erzsó az államszocializmus alatt csak falusi harangozóként kaphatott munkát; Sulyok Ignác Jánost eltávolították Bajáról és a fehérvári püspöki palotában lett könyvtáros; a szervezkedésért lecsukott Ancsa épp ’56 októberében szabadul és boldogságát feladva a szegények szolgálójává szegődik. Hozzá hasonlóan a jelenben hazatérő és az elrejtett királyi kincseket megtaláló Al Azbaz is a közösségért kíván tenni, a nemzet felemelését szeretné elérni a dollárra váltott aranylelet átadásával (A haza megmentése). A szöveg ebbéli optimizmusát az Elefánt oázis átfogó történelmi tablója és a tetszhalott Szabadság életre keltése (Veremlakó) osztja és erősíti.
Természetesen szélesebb kört járnak be az újhaza, a Nyugat történetei, amelyek nyilvánvalóan a személyes és közösségi emigrációs tapasztalatból is táplálkoznak. A Gizella és Ingrid magyar párja, Tarpa Imre és Gizi Bécsig jutnak, beszédes, hogy az Ungargasse 23-ban rendezik be közös otthonokat (a
Jellegzetes helyszín Itália is, ahol szintén élt rövidebb ideig Kabdebó Tamás. Az Ír szerelem Imréjének egy találmányát a Fiat veszi meg, szabadidejében barátaival egy hetet Rómában tölt; a Napóleon locarnói látogatást örökít meg (ahol a szerző III. Napóleon egykori ágyában aludt); a Falconieri a római magyar palota kitekert eredettörténete; emellett a PéterPál hősei is az olasz fővárosba igyekeznek eljutni.
A harmadik megidézett újhaza Amerika. A régi bajai társ, Vemró Kanadába emigrált, ahol úszóedző lett; az USÁ-ból indul az Ulysses ad astra utazása; az Ír szerelemben a Karib-tenger is felvillan; a Venezuela egy ottani konferencián az oroszok átverését eleveníti fel; ám az újvilági korpusz alapvetően Guyanához kötődik. A ’60-as évek végétől néhány esztendőn át könyvtárosként dolgozott itt a szerző és tapasztalatai, élményei kisprózáját is termékenyítették, e terra incognitát – és Remenyik Zsigmonddal együtt Dél-Amerikát – Kabdebó Tamás fedezte fel a magyar irodalomnak. A Tigrisbajusz-történetek közül a Ma már nem vadászom… a tervezett szarvas helyett méretes kajmán éjszakai elejtését, a Magyar négerek humorosan a két nép közti rokonságot; míg a Kígyóméreg az indián Zach balesetét beszéli el.
A haza megmentése viszont Keletre kalauzol, hiszen főhőse, Al Azbaz a borneói szultán nyugalmazott vívómestere és keresztény filozófusaként tér vissza az óhaza népén segíteni. A „moszlim költészet” e szövegben is megjelenik, s az újhaza-írások közül többet áthat az irodalomhoz és képzőművészethez való viszony. (Mint említettük: a szerző az emigráció alatt érett költővé, illetve Rómában folytatott művészettörténeti tanulmányokat.) Az Ír szerelem Imréje író, folyóiratokban publikál, könyvei jelennek meg, Aine-nek vagy magában Kabdebó-, Baka István-verseket idéz, meséket mond, Prokop Péter festészetéről értekezik; Tarpa Imrébe némettanár édesapja oltotta a művészet szeretetét, ezért bánja, hogy a hivatalos városnézésen csak kívülről láthatja a Kunsthistorisches (sic!) Museumot, később az emlékíró Bethlen Miklóst olvassa (Gizella és Ingrid); a Walesi bárdok Tigrisbajusz-novella az ottani Nobel-díjas alkotókat hiányolja; Liv Semmelweisről szóló norvég drámát ültet át, Szalontay Zsiga Seamus Heaney költeményét szavalja neki; mindkét Didimus kötődik az irodalomhoz (az itthoni fordít és szerkeszt, a nyugati ír és nyomtat – A két Didimus…); Kamárt mintha színdarabja hősnője hívná telefonon (Igaz történet); az Ulysses ad astrában Menander, a PéterPálban Socrates, a tudós teknős versel; az Elefánt oázisban Giorgone fest; Sulyok Ignác Jánossal – végül – fehérvári irodalmi est után találkozik az egykori tanítvány.
A nyugati Didimus mellett az Ír szerelem főalakja adja vissza legtisztábban a szerzői ars poeticát, amikor Imre így határozza meg önmagát: „Magyar író. Egyelőre számkivetett. Mint annak idején Mikes Kelemen. Vagy Kerényi Frigyes. De (…) a száműzetésnek is vége szakad. Ideiglenes végvárakban tartózkodó magyar író leszek. A nyugati címke nélkül.”
Az Ír szerelem kötet – említett hibáival együtt is – jól összegzi és méltó módon zárja le a kabdebói életművet, amely immár végleg hazatért. A nyugati feloldódott az egyetemesben, értékei a magyar irodalmat gazdagítják – örökre, elvehetetlenül.
(Magyar Napló Kiadó, 2018.)