Szemes Péter:Közös ihletők(Gróh Gáspár Neurotikus nemzettudat? című könyvéről)
Közös ihletők
(Gróh Gáspár Neurotikus nemzettudat? című könyvéről)
Közéleti-publicisztikai tevékenysége és kiemelkedő szerkesztői munkája mellett, örvendetes termékenysége igazolásaként, az elmúlt évtizedben a Nap Kiadó esszé-sorozatában (mintegy önálló alkotói sorozatként) kiszámítható rendszerességgel jelentek meg Gróh Gáspár fontos kötetei: A magyarság rendeltetéséről (2013), A kultúra iránytűje (2015) és a Szemben a felejtéssel (2017). A kétévenkénti jelentkezést éppen legutóbbi, a XX. századi és részint kortárs irodalmi és politikai élet néhány meghatározó alakjának szellemi portréját gazdagító, árnyaló esszé- és tanulmánykötete 2018-as kiadásával törte meg a szerző – a Neurotikus nemzettudat? a 65. születési évfordulóra látott napvilágot, „ünnepi” jellegét a beválogatott írások első közléseinek nagyobb időbeli eltérése (1997 és 2017 közöttiek, tehát húsz esztendőt fognak át), a merítés bősége is mutatja.
Már a kötetfedél illusztrációja beszédes – a csíksomlyói Salvator-kápolna képe (saját felvétel) értékpreferenciákat jelez: a keresztény/keresztyén hit és erkölcs fontosságát, a magyar múlt, a hagyományok tiszteletét, az ősöktől kapott örökség őrzését és tehetségünk szerinti gyarapítását, meglévő javaink, a van megbecsülését, a nemzeti megmaradás, az összetartozás erősítésének vágyát. Ehhez kapcsolódik a vezéresszé is (az Elöljáróban. A nemzet: feladat először a Mészáros László és Szőcs Géza szerkesztette Kiáltás c. kötetben jelent meg), mely nemzet, nemzeti tudat, nemzeti kultúra fogalomköreit járja be, figyelmeztetve a jelen feladataira: „… a nemzet múltja szellemi értelemben kötelez, hogy igyekezzünk a fölhalmozódott értékeket a jövő felé közvetíteni. A nemzeti identitásnak a múlt fontos része, de ahogyan egy madár (lehet éppen turul is) nem tud egy szárnnyal fölreppenni, úgy a nemzeti gondolatnak is két szárnyra van szüksége. Az egyik szárny: a nemzet múltja. A másik a mai világ (akár nemzetellenesnek tűnő) kihívásainak megfelelés, a mai viszonyokhoz való alkalmazkodás. (…) És, József Attila szép meghatározását bővítve-értelmezve mindig arra kell gondolnunk, hogy a nemzet több, mint közös ihlet, hiszen az ihlet sem csupán megértés, hanem az alkotáshoz, munkához szükséges lelki hangoltság is. Csak megismételni tudom: a nemzet feladat. Is.”
Az Írók, sorsok egység a távolabbi és a közelmúlt példáit mutatja fel. Az Egymást metsző körök című írás a Babits-életmű egy kevésbé ismert szegmensével, a költő és a Magyar Szemle Társaság kapcsolatával foglalkozik. A vizsgált levelezés részben Balogh József titkárral folyt, az általuk kiadott Dante és Amor Sanctus kötetek előkészítésének, összeállításának, nyomdába adásának és elszámolásának ügyeiben, másrészt a Társaság folyóiratát szerkesztő Szekfű Gyulával. Utóbbinak írottakból az őket – még ha lazábban is – összefűző baráti kötelékre, a másik szakmai megbecsülésére, a személyes nagyra értékelésre is következtetni lehet.
A kötet két Szabó Dezső-dolgozata közel húsz esztendős eltéréssel született, ám ez nem járt együtt a szerzői nézőpont, az alkotó és műve megítélésének változásával. A korábbi (1997), Szabó Dezső életei címet viselő munka az Életeim újabb, Püski-féle kiadása kapcsán az író rendszerváltás után elmaradt újrafelfedezését, kanonizálását teszi szóvá, s – példamutató módon – az őt megillető helyre emeli az utolsó nagy prózai vallomást, melynek végére már a halál tett pontot. Az Úton Az elsodort falu felé (2015) az induláshoz tér vissza és azt követi nyomon, miként formálódott az alkotó irodalomszemlélete, hogyan jutott el híres regényéig. A korai olvasmányoktól a feladott nyelvészkarrieren és Párizs-élményen át halad a fontosabb Szabó-tanulmányokból (Adyról; Berzsenyiről; A falu jegyzőjéről; az irodalomról, mint társadalmi funkcióról; a futurizmusról) kibomló elméleti alapvetésig, melyre később a nagyepikai mű épült. Mindkét írás jelentősen hozzájárul irodalomtörténetünk jelzett adósságának törlesztéséhez, nemzeti literatúránk jeleséről kialakított képének átrajzolásához.
Hármas évforduló (az író haláláé, a helikoni közösség első összejöveteléé és az erdélyi román betörésé) kínált alkalmat a Tamási Áron és a Nagy Háború című négytételes szöveg megszövéséhez. A pályaindító háborús témájú novellák előzményeként Gróh Gáspár kitér a gimnáziumi önképzőkör (és a magyartanár, idősebb Szemlér Ferenc) hatására, a Szabó Dezsővel való szellemi találkozásra, a frontszolgálat és az összeomlás, valamint a trianoni trauma tapasztalataira. Ezekből sarjadt az első elbeszélés, a Szász Tamás, a pogány, amelynek világa éppúgy az utáné, akárcsak a Keserű kenyérben, a Föld emberében, az Ecet és vadvirágban, a Zarándok földművesben, vagy a Himnusz egy szamárral novellában megjelenítettek. A kapcsolódó írások sorából kimagasló színvonala miatt a Siratnivaló székelyt, balladás szépségéért Szép Domokos Anna történetét emeli ki, amelyeket a fentiekhez hasonló gondossággal elemez, teljesítve az emlékállítás nemes törekvését.
Szabó Dezsőhöz hasonlóan egy esszét és egy tanulmányt szentel a szerző a mester „tanítványának”, Németh Lászlónak is. A Tűnődések Pethő Bertalan – végül a – Forrás folyóiratban megjelent szövegére (Németh László ügyében) reflektálva tekinti át azokat a problémákat, amelyek az életmű kapcsán benne is felmerültek. Így megemlíti teljes megértésének lehetetlenségét, érvényes és hiteles értelmezéshez a műbe, művekbe hatolás szükségességét; metaforikus jellegét; sajátos belső rendjét; a szakralitás szerepét; az író részéről gondolkodóként is a művész alkotómódszerének követését; teljességigényét; a széttört Egész újrateremtésének vágyát; az európai civilizáció krízisének tudatát; erre válaszát: a minőség-szocializmust; gondolkodásának – míg lehetett – belső ingamozgásait, ezzel együtt a pályakép ritmusváltásait. A „Mi, hódoltságiak…” tanulmány pedig gyakorlatilag utóbbitól folytatja, az 1945 utáni „lidércnyomásos évek”-től, amikor eszméit megbélyegezték, írásait nem jelentették meg, tehetségét csupán műfordításokra – jóllehet remekművek remek átültetésére – használhatta, jut el a forradalomig. Amelyet, noha „váratlan tünemény”-nek nevezett, nemzeti és egyéni sorsfordítónak tekintett. Gróh Gáspár voltaképpen három csoportba sorolja a történésekkel foglalkozó Németh-szövegeket: az események idején született, azokat befolyásolni is akaró, az „író valahai profetikus szándékaira is visszatekintő és azokra utaló” cikkekére; „az elemző, a helyzetképet adó, értelmező” esszékére; a „rejtett-áttételes” üzenetű szépirodalmi alkotásokéra. E harmadik típusból a „korszakindító” Galileit és az összegző Gandhi halálát behatóan vizsgálja, felmutatva az igazság kimondásának fontosságát, a „hódoltságban” a szellemi ellenállás szükségességét.
A bevezetőben foglaltakhoz talán legszorosabban kötődő írás Csoóri Sándor nemzetfelfogását veszi górcső alá (A közös ihlet személyessége). A szerző – találóan – „nemzeti költő”-nek nevezi az alkotót, akinek „számára a nemzeti közösséggel, történelemmel, sorssal való kapcsolat meghatározó erejű, az e közösséget nemzetté tevő „közös ihlet” életében és művében kiemelt szerepet kap, olykor még fontosabb is, mint egyéni-egyedi-személyes mondandója”. Mindez a népi írók mozgásterének szűkülésével, majd 1956-ot követően, Csoóri esetében a hetvenes évekbeli lázadással vált választott és következetesen végigjárt úttá, amely nem zárult le a rendszerváltozással sem, hiszen általa „a demokrácia nem lett nemzetivé és a nemzet sem demokratává”. A dolgozat az indulástól, a világháború utáni évektől követi nyomon a költő újabb és újabb magyarság-élményeit (1954-es romániai út,
Aztán a mind teljesebb visszavonultság és a magány: mert meghalni csak egyedül lehet. Velünk volt, és mégsem volt velünk. És most már végképp itt hagyott minket. Biztosak lehetünk abban, hogy amiként a szeretett és tisztelt Veres Pétert (van még fiatal, aki tudja, ki volt ő?) őt is utolsó pillanatáig Magyarország és a magyarság sorsa izgatta, aggasztotta. És ahogy a Veres Pétert búcsúztató Illyés Gyula mondta, mi sem mondhatunk mást: „Lángelmét temetünk.” (Búcsú a lázítótól).
A személyesség – nemcsak az olvasmányélmény, a felvidéki rokoni kötődés okán is – éppígy áthatja a Dobos László Földönfutók című regényét vizsgáló, egységzáró írást (Két hazában hontalanul). A szerző a harmadik újraolvasás után (a kamaszkort, majd az egyetemi éveket követően, közel négy évtized után vette ismét kézbe) elemezte a művet, s ez érezhető is az interpretáció imponáló alaposságán és lényeget kiemelő pontosságán. A Dobos-opus korszakos jelentőségét az igazság kimondásában látja, abban, hogy az író elsőként ábrázolta hitelesen a szlovákiai magyarság háború alatti és utáni kálváriáját.
Gróh Gáspár kötetének második fejezete Kodolányi Gyula kismonográfia-értékű portrévázlata. A 2016 és 2018 között született nagy ívű dolgozat bevezetője az őrizni és változtatni kettősségében találta meg az „esszéista, költő, szerkesztő, műfordító, közéleti ember” életművének kulcsát. Elsőként a költőt állítja elénk, aki az angol-amerikai poézis és a keleti kultúrák hagyományait is integráló lírájával, egyaránt konzervatív és posztmodern alkotóként, jelentősen gazdagította irodalmunk kincsesházát. Végigvezet a verseskönyvekben bejárt utakon, jó kalauzként segítve a befogadói eligazodást, ami azért is különösen hasznos, mert, amint írja: „Kodolányi költészetének (…) egyik legfontosabb jellemzője az, hogy olvasójától kivételes figyelmet követel”. A szerző bemutatatja A létezés hálói két kiadásának (1990, 2016) átültetéseiben személyes Amerika-élményét megosztó műfordítót és a kiterjedt esszéírói tevékenység eredőit, jellegzetességeit, közéleti vonatkozásait, részletesen vizsgálva a kapcsolódó köteteket (sorrendben az Amerika idejét, a Kentaurszárnyakat, A hullám taraját, A fény rétegeit és a Szóló hangra címűt). Összegző Epilógusa a magyar kultúra, a szellemi nemzetépítés szolgálatában hozza újra közösségre Kodolányi sok szerepkörét. A portrévázlat, ha egymagában nem is elegendő az elmaradt recepció pótlására, a szerteágazó írói oeuvre első igazi áttekintése, amely nemcsak megkerülhetetlen immár, de talán a további értékelő-elemző munkák előtt is megnyitja az utat.
Az Ügyek és közügyek egység ellép az irodalomtól, hazánk három kiemelkedő politikusára irányozza a figyelem fényét. Közülük Szent-Iványi Domokos neve kevéssé ismert, ami ellen az elmúlt években – itt közreadott két szövegével is – sokat tett Gróh Gáspár. Az In memoriam… szép, emlékező soraiban szinte személyes példaképként mutatkozik meg a nagy formátumú, ragyogó tehetségű ember, a nagyapai, családi barát, akinek mégsem adatott meg a hozzá méltó pálya befutása. Teleki Pál felfedezettjeként és bizalmasaként, diplomataként, majd az ellenállás szervezőjeként és a fegyverszüneti tárgyalások előkészítőjeként bársonyszék helyett börtön és kényszermunka, végül emigráció lett a sorsa, gondolkodása azonban nagy hatást gyakorolt egykori munkatársa fiára, Antall Józsefre, aki így részben továbbvitte, (be)teljesítette közéleti örökségét. A harminc évvel a halála után született „tanítványi” (vissza)emlékezésben foglaltakat erősíti meg a Magyar Szemle Alapítvány kiadásában megjelent memoárkötet előszava is. A Főszerep helyett tanúságtétel című írás az 1941-től 1972-ig (az emigrációig) tartó időszakkal foglalkozik behatóbban, s nem csupán bevezeti és ajánlja Szent-Iványi könyvét, nem csupán kedvet csinál elolvasásához, de – nemes gesztussal – köszönetet is mond azért, hogy közkinccsé lehet. Amint írja: „(…) erő sugárzik ebből a kötetből is, melynek megjelentetése nem jóvátétel: nekünk kell hálásnak lenni érte”.
Az Antall József –
A záró szöveg (Nagy elődökhöz illő méltósággal) Szabad György életútinterjú-könyvének esszéisztikus kritikája. A személyes indítás ezúttal sem különös, hiszen Gróh Gáspár első politikai sajtóbeszélgetését az akkori házelnökkel készítette és köztük a későbbiek folyamán is megmaradt a szeretetteljes kapcsolat. A kötet nyomán bejárja a jeles történész szülővárosától, Aradtól az Országgyűlésig vezető pályáját, kitérve Kossuth-kutatásaira, közéleti tevékenységére, a változások idején történt szerepvállalására, az 1992 első feléig (ekkor zárul az anyag) tartó parlamenti munkára, hozott döntésekre, zajló folyamatokra (éreztetve a korabeli erős baloldali médiatúlsúlyt). Hiányérzet helyett a recenzens – dicséretesen – inkább megelégedését fejezi ki: ne azon bánkódjunk, hogy mennyi minden kimaradt, annak örüljünk, ami bekerült, s hogy végre (2017-ben) megjelent a könyv.
A Neurotikus nemzettudat? írásai, a bennük felmutatott emberi-alkotói példák igazolják, hogy a „nemzettudat válsága” esetén bőven akad olyan szellemi aranytartalékunk, mellyel okosan gazdálkodva termőbbé tehetjük a jelent, tervezhetővé a biztos gyarapodást hozó jövendőt. Gróh Gáspár kötete így nemcsak irodalom- és nemcsak politika-, azaz nemcsak kultúrtörténet, de nemzetstratégiai szempontból is fontos könyv-tett. Bízunk benne, hogy egyéni és közösségi szinten egyaránt célba ér üzenete.
(Nap Kiadó, 2018.)