Szemes Péter:"Hét kereszt alatt..." "Ferenczes István Veszedelmekről álmodom)

„Hét kereszt alatt…”

(Ferenczes István Veszedelmekről álmodom című könyvéről)

 

Az építész apa méltó örököseként utóbbi kötetében szavakból rakott templomot Ferenczes István, valóság-falait a képzelet habarcsával kötve össze és vérével erősítve meg. A 2010 és 2017 között született, Hargita Kiadóhivatal és Kortárs Kiadó együttműködésében megjelent mestermunka nemcsak egybefogja és felnagyítja az életmű értékeit, hanem maga a legfontosabb értékadó. Hét veszedelem-látása (érdemes figyelni a szám szimbolikájára) hét múltbéli csapást idéz, csapást a székelységre, csapást a nagycsaládra (a hetediket már maga a krónikás is elszenvedi – „A hetedik te magad légy!”), amelyek egy-egy darabot hasítottak ki a nagyobb és kisebb közösség testéből, megtépték lelküket, mégsem tudták őket elpusztítani.

A Bujdosások két múltbéli családi történetet álmodik vissza, s mindkettő a történelem viharvert embereinek, viharvert népének kálváriáját idézi fel. A régebbi az égi jelet beteljesítő mádéfalvi veszedelemhez kapcsolódik, amelytől a krónika első atyai ági szereplője, a csíkpálfalvi szépapa, (első) Salamon Albert csak szerencsével menekült meg. Hivatalos források alapján tárul fel a tragédia: a határőrszolgálatot megtagadó, gyanútlan és védtelen székelyekre rátörő császári katonák órákon keresztül tartó szabad gyilkolása és rablása. (Ugyan a történelem nem ismeri a feltételes módot, de jogos a felvetés: mi lett volna, ha a megtámadottak ellenállnak és nem fegyvertelenül, zsoltárokat énekelve várják a mártírhalált?) A közösségi sorsdráma pedig – immár időtlenné válva, a mindenkori szenvedések esszenciájaként – századok múltán is kísérti az álmodót: „Nemrégiben azt az álmot láttam, hogy kisgyerek vagyok, s valami borzalmas bőrruhába öltözött emberek a falunk alatti mezőkön kergetik s bikacsökkel verik az asszonyokat és gyermekeiket. (…) hárman kapaszkodtunk anyánk szoknyájába, botladoztunk a vérfoltos havas mezőn, de édesanyám mintha nem édesanyám lett volna. Azazhogy ő, de nagyon matuzsálemi korú, mégis fiatalos mozgású, amolyan nagymamás arcú, furcsa ő volt az én mindig szép édesanyám. Kopott fekete, piros-barnás székely rokolya volt rajta, olyan, amilyet se édesanyám, se nagyanyám soha nem viselt. Abba kapaszkodtunk, vonszolódtunk, sírtunk keservesen.” A „mintha-édesanya” talán Vágási Katalin lehetett, akit a „megtöretett” szépapa végül a felesküdés és a katonai szolgálat után vehetett csak feleségül, „valamikor 1765 táján”. Fiuk (második Albert) születésének anyakönyvi bejegyzését az a Zöld Péter rótta, aki többször is ette a hatalmi „bűnfenyítés” elől Moldvába bujdokoltak keserű kenyerét és amnesztiával térhetett csupán nyájához haza. Az ő útját követte a második történet hőse, az édesapa is. Ferencz S(alamon). Imre építőmesternek 1952-ben az ittasan megsértett „hitvány kommunisták és vezérük, a nagy generalisszimusz miatt” kellett előbb az erdőben és rokonoknál rejtőzködnie, majd családjától hosszabb időre elbúcsúznia. Közben kuláknak minősítették (beszédesek a beemelt korabeli írásos nyilatkozatok), az otthon maradtakat zaklatták, beszolgáltatásra, közmunkára kötelezték. (A székely humor szép példája, hogy elterjedt: „Lűtő” /ez az apai Salamon-ág megkülönböztető mellékneve/ biztos Sztálin temetésén van.) Az ügy aztán lassan jelentőségét vesztette, kománfalvi kórházi vakbélműtétjét követően, 1954 nyarától már nemcsak titokban juthatott Moldvából övéihez a bujdosó.

A Menekülések fejezetet ugyancsak az apa alakja vezeti be, ám ezúttal nem álomban, hanem családi legendában jelenik meg, amelyben németül válaszol a „felszabadító” Vörös Hadsereg katonáinak. „Baklövése” tétje, éppúgy, mint a Bujdosások házi cukorkészítéses gondatlanságáé, élet-halál: falhoz állítják és orosz rulettet játszanak vele. Ugyan szerencsésen megússza az esetet, beleőszül, elmaradt tragédiáját kisfia közeles születése oldja. A menekülés e története pedig a korábbi meneküléseket is megidézi: „(…) mintha az a történetfilozófiai tapasztalat igazolódna, hogy a történelem időről időre megismétli önmagát. A családi legendárium reminiszcenciái szerint szinte nem is lehet szétválasztani a dolgokat, akár rá is lehetne kérdezni: akkor most melyik menekülésről beszélünk? Ez a kérdés hangzott el többször is családi anekdotázás közben, amely által ezek a bizarrnak tűnő események a gyermeki lélekben épp úgy összezavarodtak, mint az egyre öregedő emlékezőkben.” A szerző azonban biztos kézzel választja szét az egymásba fonódó emlékezet-szálakat és az 1916-os román betörés „kalandjait”, a gyermekeivel Hajdúszoboszlóig jutó nagymama és az egyik hadszíntérről a másikra „verődő” nagyapa sorsát is felvillantja, bemutatva a két – az első és második „nagy verekedés” utáni – hazatérés, az újrakezdések nehézségeit is, melyekre szép, dokumentumokkal megerősített esemény, édesapja és társai által a pálfalvi templom felépítése tesz pontot.

A Szabadságharcok nyitánya az őszi temetőlátogatások, sírfelásások, -rendbetételek kegyeleti aktusának bemutatásával a Gál-rokonok nyughelyeiig vezet. Így ér el Csík-pálfalvi Gál János 1848-49-es honvéd századoshoz, akinek a szerző különböző korabeli szövegek, a családi legendák és alkotó fantáziája felhasználásával írta meg – kommentárokkal is ellátott – „emlékcirkálásai”-t, remekül belehelyezkedve a korba és szerepbe. A történetek mellett hitelesen adja vissza a XIX. századi nyelvet, csupán az áthúzott idegen szavak magyarításánál „bújik ki” a szög a zsákból, ezek egyértelműen „hőse” nemzeti érzelmeire utalnak („Amióta hazajöttem Kufsteinből, ha nem muszáj, nem írok le szót más nyelven, csak magyarul.”). A szülőfalu és gyermekkor, az „oskolai” évek, a szolgálat kezdete, a családalapítás a szabadságharcig vezető főbb állomások és életesemények, amelyeket hadba vonulás, délvidéki csetepaték, aradi várostrom, a piski csatában szerzett súlyos sebesülés, árulásnak köszönhető elfogatás és várfogság, szabadulás, balánbányai munkavállalás, végül csíkdelnei letelepedés tesz teljessé. Ám nemcsak neki állít emléket a szerző, hanem mindazoknak a csík-, gyergyó- és kászonszékieknek is, akik harcoltak és meghaltak a hazáért; azoknak, akik közül a visszaállított császári uralom alatt számosan csak megroppant egészséggel, koldusként tengethették napjaikat; azoknak, akiknek el kellett hagyni szülőföldjüket; és természetesen a Delnéről eltűnt Gáloknak is, akiknek hírét, nevét az egykori birtok nyomai és a temetői sírok őrzik.

A Déva várak az édesapa közösségi építményei: mint az említett templom mellett a falu honvéd-szobra és a csíksomlyói KALOT-népfőiskola. Szakmai előéletének nyomozása közben akadt rá a krónikás fiú a bukaresti Prager cégnél töltött tanulóidő dokumentumaira, amelyek mellé beszélgetés-foszlányokat, a városhoz kötődő saját élmény- és jegyzetanyagát társítva, különös, alfabetikus szószedetet készített. A Bukarest-kartotékok személyes-családi szótára bemutatja a 30-as évekbeli életet, a román főváros akkori jellegzetes helyeit (főként Ignácz Rózsa nyomán), híres személyeit, a felvillantott egyéni sorsokon keresztül kirajzolódik belőle az otthonról ideig-óráig odaszakadt vagy végleg a „második legnagyobb magyar városba” települt (és asszimilálódott) székely közösségek (munkások, cselédlányok és mások, a „Janosok” és „Juliskák”) sorsa. Ferencz S. Imre azonban 1938 őszén (az erősödő román nacionalizmus és a közelgő háború elől) hazatért és rövidesen megakadt a szeme Gáll Dezső kisebbik leányán, akit 1944. február 20-án a csíksomlyói kegytemplomban vezetett oltár elé.

A nagyanya (archaikus) imádságainak felidézése a talán legmagányosabb családtag, a Krisztus szolgálatát választó András életútjának végigkövetésére indít. A Golgoták elsőbben az apa elvesztését követően a „kiskirályfi testvéröccse” távozása miatti fájdalom és gyász sötétjétől, a temetés szomorú képeitől lép visszább-visszább a csak ritkán felfénylő tűnt időbe. E ritka fények közül a monostori kápolna helyreállítása és felszentelése a majláthfalvi szolgálathoz kötődik, de előviláglik a szőkefalvi első mise is, 1943-ból. Majd a súlyos árnyak: 1944 őszén a fiatal szerzetes bélfenyéri menekülése a megszállók elől; 1948-ban Márton Áron bérmakörútján a folyamatos zaklatás elviselése; a vajdahunyadi kolostorból a barátok elkergetése után a temető átköltöztetésének egyedüli biztosítása, miközben az összegyűjtött rendtársakat Máriaradnára deportálták; 1952-ben a körösbányai kényszertábor és aztán a bánáti világi papi megpróbáltatások.

A második Golgota az „ember-katedrális” sorsa, amely előtt a szerző a püspök írásait fiktív betétekkel összekötő, kommentárokkal kiegészítő Márton Áron-füzettel tiszteleg. Az egybeszerkesztett anyag jól láttatja a legendás egyházi vezető emberi és főpásztori nagyságát, mindenkori bátor kiállását papjaiért és híveiért, szeretett székely népéért, az igazságtalanul meghurcoltakért, legyen szó zsidókról, görög katolikusokról vagy bármely más hitéért szenvedőről. Megmutatkozik az a roppant munka, amelyet a román nacionalisták és a kommunisták gyűlölete, folytonos akadályozása ellenére, a megfigyelést, lehallgatást, börtönt és házi őrizetet is példás türelemmel viselve végzett. Abban a szellemben, ahogy 1938. június 4-i éjszakai imájában fohászkodott: „Feladataink vannak, mindenik közülünk őrhelyen áll, nemcsak a magunkét, hanem a mások gondját is visszük, nemzedékek jövőjét hordozzuk. És készek vagyunk, hogy felelősen vállaljuk. Küldd el tehát szent Lelkedet, az igazságnak, lelki erősségnek és jó tanácsnak lelkét, hogy a te útjaidon járjunk, a nehézségektől, bátor hitvallástól és az igazság bátor megvallásától ne riadjunk vissza, és hogy a te sugallatodnak engedelmeskedve, mindig a jót tegyük.”

A harmadik Golgota a másik szerzetes rokon, a „társadalmi rend elleni szervezkedésért” tizenöt év kényszermunkára ítélt Izidor atya (Szőcs Ignác) keresztútját zárja le. A Fodor-csoport, azaz a csíkszeredai Fodor Pál és négy vádlott-társa ítéletének dokumentumát (1958. február 27.), nagybátyja korábbi kihallgatási jegyzőkönyveit (1957. december 2.-23.) és az ellene hozott vádemelési határozatot (1957. december 19.), valamint a családhoz közel álló csíktapolcai Orbán István kivégzési jegyzőkönyvét (1958. szeptember 1.) adja közre a szerző. E két ügy (Orbán Istvánt a Szoboszlai-perben ítélték halálra) anyagaiból pontos képet kapunk a korabeli vérbíróságok működéséről, a magyar ’56-os eseményeket követő romániai kirakatperek természetéről, a hozott ítéletek súlyosságáról. Márton Áron püspök, valamint Benignusz és Izidor atyák (András és Ignác bátyák) sorsa érzékelteti, mire számíthattak a többségi nemzetnek, a kommunista hatalomnak kiszolgáltatva a magyar katolikus papok, azok, akik mégsem lettek megalkuvók, akik végig kitartottak Isten és a közösség szolgálatában, akik emelt fővel járták be a szenvedés útját, saját kálváriájukat.

Az Osztályharcok felidézi a régi havasi törvényeket és életet, a szinte szakrális helyhez kötődő személyes emlékeket, köztük – az apa társaságában – az utolsó felmenetelt, s hogy miként tette tönkre ezt az idilli világot (is) a kommunizmus. Az 50-es években indult kollektivizálási folyamatokat a feleség ága, a delnei Csathók jobban megsínylették. Az após iratai közül előkerült vetési tervek, beadási kötelezvény a mezőgazdaság átszervezésének szomorú mementói, Ferencz S. Imrét pedig társulási (magtárak, istállók) és közösségi (kultúrotthon) létesítmények felépítésére kényszerítették. (A Hommage à Gabriel García Márquez c. betét e korszak egyik balladás esetét, Kopacz Gábor községi IMSZ-titkár /Ifjúmunkás Szövetség/ meggyilkolásának történetét beszéli el.) Végül az apa is, az após is aláírta a kollektív gazdaságba lépési nyilatkozatot – a sok évszázados hagyományú székely falvakat az új rendnek egy „emberöltő alatt” sikerült elsüllyeszteni.

A záró, Lugosok fejezet ugyancsak a múltat siratja el, a szülőkkel, rokonokkal a szülötte föld, a haza elvesztését. „Ma már nincsen otthon, nincsen nagy asztal, nincsen nagycsalád, szétszivárog minden, ami volt. Minden, mi haza, mi egész volt, mára részeire hullt. Ma szülőfalumba már nem hazamegyek, csak a temetőbéli elmúlásba.” – írja a szerző. S a temetőhöz közeli iskola látványa az itteniek mellett a lugosi középiskolai emlékeket is előhívja. A „keserűen-csodálatos” négy érlelő bánsági évét, amelyek hozzáneveltek az eljövendőkhöz, mivel 1959-ben Ion Brediceanu Líceummá egyesítették a város magyar, német és egyik román oktatási intézményét. Papp János novelláskötete (A hargitai kucséber) kapcsán a többi osztálytárs, neve, sorsa is felmerül (legrészletesebben Oláh Juliannáé); valamilyen módon rendre szembelép, megkísérti a krónikást Lugos. (Például híres szülötte, a színész, Lugosi Béla által, aki előtt a Drakula blues c. verssel tiszteleg. Egy másik érdekes betét pedig a szerző lehallgatási aktáiból, a róla készült jelentésekből idéz.) Így az „álombéli helyek” közé immár, az időből kilépve, e mindenkori Temes-parti is végleg bekerül.

Ferenczes István roppant ívű műve szó-templom, teljesség honos benne, halál és élet egyaránt. Hiszen a visszaálmodott veszedelmek mellett minduntalan feltűnik a remény, a Rossz mellett a Jó: a székelyölés mellett a moldvai vita nouva, az apa menekülése mellett a hazatérés; a „nagy verekedések” után az újrakezdés, építés, a második idején a gyermek születése; a vesztes szabadságharc mellett az (h)ősök emlékezete; a bukaresti asszimiláció mellett a megszerzett tapasztalatok otthoni kamatoztatása, a családalapítás; a Golgoták mellett az Úrban bízó emberek ma is világító példája; a régi rend, a havas és a faluközösségek pusztulása mellett a mindent túlélő székely makacsság és furfang; temető mellett az iskola, a beolvasztási törekvések ellenére a megmaradás, idegen helyett a magyar szó, az anyanyelv. A közösségi és személyes veszteségek számbavétele mellett a virradat hitét is ébren tartja, mert amint a nagyanya imája mondja: „Hét kereszt alatt fekszem, / Hét kereszt alatt felkelek”…

 

(Hargita Kiadóhivatal–Kortárs Kiadó, 2018.)