Szemes Péter: A mandula-ízű szél üzenetei

(Gaál Károly Embernek szól című versfüzetéről)

 

A mindenkori utódok szép és nemes feladata, hogy méltóképpen ápolják az előttük járók szellemi örökségét, megóvjanak a feledés homályától arra érdemes alkotói életműveket. Az ifjabb kortársak számára pedig ennek nemcsak felvállalt feladatnak, de erkölcsi kötelességnek is kellene lennie, különösen ott, ahol nem túl tágas, szemnek könnyen befogható horizontra irányozható a tekintet. A dunántúli literatúra sajátos részét képező zalai-muravidéki irodalom elmúlt évtizedeinek veszteségeit illetően is sok az elmaradás, rengeteg (lenne) a tennivaló – hogy csupán egy példát említsünk: Zalaegerszeg híres szülötte, ikonikus költője, Keresztury Dezső életművével kapcsolatban az elmúlt tizenkét esztendőben semmilyen kiadvány nem jelent meg, a 2009-es Keresztury dedikál című könyv is kizárólag Nyakasné Túri Klára példaértékű elhivatottságának, hatalmas gyűjtő- és szervezőmunkájának köszönhetően. Történtek persze fontos előrelépések is. Ha csak a kiadványozásnál maradunk és az utóbbi évekre tekintünk: 2019-ben a Fejér György Városi Könyvtár gondozásában napvilágot látott Szeles József keszthelyi alkotó Keserves című posztumusz verseskötete, tavalyelőtt az MMA portrésorozatában Bartusz-Dobosi László Csengey Dénes-monográfiája, a nagykanizsai Pék Pál válogatott költeményeiből 2020-ban Németh István Péterrel közösen szerkesztettünk kötetet (Minden körbeért), a zalaegerszegi Pécsi Gabriella Virágozd föl a hársakat című könyve (2020) javarészt korábban csak folyóiratokban, napilapokban publikált verseket tartalmaz (a közelmúltban eltávozott férj, Baranyai György válogatásában), s Utassy József utóéletét gazdagítva, „testvér a csillagokkal” címmel, egy esszémonográfia is megjelent (2020). E törekvés legutóbbi szép eredménye az a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár kiadásában olvasókhoz jutott karcsú füzet, amely a tíz éve eltávozott Gaál Károlynak állít emléket. Az Embernek szól a szerző életében publikált két verseskönyvének (Gyémánt jövőben néma jel /1993/, Csripipér /1994/) anyagából ad közre tucatnyi költeményt, zalaegerszegi diákok értő és érző illusztrációival.

Aki személyesen nem ismerte, a fülszöveg életrajzából és Kiss Gábor könyvtárigazgató Bevezetőjéből annak számára is nyilvánvalóvá válhat, milyen gazdag értékteremtő kulturális-művészeti pályát futott be az alkotó, amelynek csupán töredéke a költői oeuvre. Azt ráadásul – tekintve Gaál Károly lokálpatriotizmusát, a szülő-, felnevelő és megtartó zalai tájhoz fűződő fiúi hűségét – a megye és több települése is büszkén vallhatná magáénak, így különösen elszomorító, hogy a kezdeményezés mögött a családot és a volt kollégákat, a támogatók sorában csupán magánszemélyeket, kisebb közösségeket és a nyomdai munkákat végző céget találjuk (részben a lokális kulturális élet szereplőit). Pedig valószínűleg egy önkormányzat költségvetését sem terhelte volna meg túlzottan a 28 oldalas kiadvány – egyébként jó minőségű – kivitele. A másik kritikai észrevételünk a címválasztást illetheti, hiszen a versek, mint nyelvi közlemények, eleve embernek szólnak, azok létrehozására (produkciójára) és befogadására (recepciójára) kizárólag az ember képes. Ám ezt menti, hogy utal a természet- és tájszeretet mellett a költő világát meghatározó mélységes humánumra, ami az érezhető örökségként vállalt lírahagyományhoz illeszti, mesterei (Nagy László, Juhász Ferenc) és zalai pályatársai (Pécsi Gabriella, Pék Pál) poézisével rokonítja Gaál Károlyét.

Noha e hatások nyilvánvalók, a szerző mégsem epigon, szövegein minduntalan ott az egyediség pecsétje – akár nyelvét (a beleszőtt göcseji tájszavakkal), akár a témák kibontását nézve. Jól példázza ezt az ismert kolinda-történet sajátos feldolgozása, amelyben a civilizációt elhagyva a lírai személyiség lép tizedikként a szarvasok közé:

 

„Ágfejű fák előtt

agancsát fölveti

tíz gyönyörű szarvas;

közülük az egyik,

mintha virág volna,

mintha gyertya volna,

mintha ember volna…”

(Cantata profana, 14.)

 

A természeti létezővé válásnak közbülső stációja ez Gaál Károlynál, a mindennapi jelenségek mögötti csodákat, az avatatlan szem előtt rejtve maradó világ működésének törvényeit érzékelő emberi tekintet (Kék tavasz, Hajnal, Áprilisi szél) és a végső szervesülés (Reménytelenül!, Magány) felezőútján. Ugyanakkor artikulálódik benne az a fajta közösség- és szeretetvágy is, amelyet a Mária-énekben a név kettőssége (szerelmi társ és Szűz Máriához kapcsolódóan a hit) kelt fel, a Vallomásban a varázsos kedves hiánya hív elő.

Másutt a szülőföld kap feminin jegyeket, s „üde bakfis-csók”-ként a hűség pecsétjévé válik Göcsej lehelete (Hűségem pecsétje). Ám a beavató, örökre eljegyző csókkal nemcsak a természeti szépségekre nyílik meg a szem, de a fül is meghallja a táj szimfóniáját, a szívbe szűrődik a vidék gazdag történeti-kulturális öröksége. A jelek jelentéssel telítődése, a titkos üzenetek feltárulása (Gyémánt-jövőben néma jel) pedig a nyárelőből őszutóba ballagóval (Embernek szól) is megérteti, mi az, ami igazán megtart, átérezteti a szó súlyát, a szólalásra-rendeltség felelősségét:

 

„Néma a szó, ha elparázslott,

koromként csendben megül.

Nem süt át a piruló szépség

a fekete gondok mögül.

 

De aki rászorítja száját

a lángolásra kész anyagra,

ha a múltnak száraz fáját

a bölcs jövő tüzére rakja,

gyújt örökké égő fáklyát,

mely nemzedékeket melenget,

melyet minden születéskor

hajnali szél karja lenget…”

(Örökség, 8.)

 

Gaál Károly tucatnyi verset közreadó, Bem Viktória, Farkas Rebeka, Kovács Mária, Mészáros Réka és Takács Tamara találó illusztrációival ellátott füzete igazolja ennek érvényességét. A fáklya ég, most már csak arról kell gondoskodni, hogy ne hunyjon ki a tüze.

 

(Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Zalaegerszeg, 2021.)