Jász Attila: AMRITA LEVELE DRESCH MISINEK

Egy nap, tudom, hiába menekülök tovább. Épp felszállnék a következő
vonatra, de lehet, hogy még odáig se jutok. Utolér. Nem némán surrogva,

 

ahogy zen szerzetes nyílvesszője halad vakon a céltábla közepe felé.
És nem is az aktuális apokalipszis lovasaiként, nehéz és sűrű trappban.

 

Csatakos ágyban, gyűrött és magányos párnák közt? Nem. A kvartett
lassan lépdel a harmatos fűben. A ráhangolódás percei ezek.

 

Ezt onnan sejtem majd meg, ha egyáltalán, hogy a váróteremben
szandáljukból kilógó,csupasz nagylábujjuk nedves lesz még.

 

Leülnek a resti műanyag székeire, csapolt sört rendelnek

és játszani kezdenek. Lassú, nyugodt tempóban.  És ahogy mindig

 

ilyenkor, és csakis a zene által hűlő helyemhez szögezve, lemaradok
a vonatról. És mivel nem csak apám és anyám gyermeke vagyok,

 

és testvére már minden égből lehullott kőnek, a hosszú szám vége felé,
a beálló csend előtt, a fájdalmas szaxofonszóló után, fekszem csak ott, meg-

 

halok.