Aranyi László: A szfinx kérdései

 

 

 

 

A Föld kelyhének mély, belsőségszagúan mézszerű

       nedveit nyalogatjuk,

torkunkon akadt halszálkák a rozsdalepedéktől  

       elvékonyodó csövek.

              Ereszkedünk lefelé, kifosztani a sírkamrát.

       Isten amorf, puhatestű pondró,

planéta-múmiák keringnek a hűlő Nap körül, öröklött sorsuk

                     arányait vesztett átkokat szül:

              kürtők, kloákák, dögkútak prédái. De a mindenütt megbúvók szentélye is övék.

 

S a szfinx újból kérdez.

 

Arca alabástrom-kérgén jelentőségteljes ábrákká rendeződik

       az élő por. Lehet-e törékennyé fagyott maszk némább,

                     válasz nélkül maradó kérdéseivel?

Tőrt, tükröt, gyertyát nyújtanak felénk a lenti birodalom beavatottjai,

             önfeledt mosolyuk válaszokat ígér;

ordít a szétfolyt olaj

a szunnyadó parázson.