Baj László versei

 

régi karácsonyok

 

nosztalgiánk mázos ködéből

reggelre fehér karácsonyunk lett.

az emlékezet azokból az időkből

követelte ki, amikor még az élet

gondtalan és együgyű volt,

legalábbis így gondoltuk

mi, gyerekek, a boldogságba kódolt

hetvenes években. gondjuk

csak a felnőtteknek akadt,

mi kerüljön a fa alá,

mikor megélhetésre is alig maradt.

de hó az mindig kellett, csak adná

az ég, hogy a karácsony fehér

legyen - így imádkozott minden

hívő és hitetlen, hátha felér

az ima istenhez a nehéz időkben.

néha a fagy fölengedett,

akkor a fa alá narancs is jutott,

éjszakára még a hó is eleredt,

és az égből csak úgy hullott

az égi áldás a szeretet nevében.

ez a kegyelem mára egyre ritkább,

a sűrű élet szétszórt hevében

talán megnyugodni kéne inkább.

 

akkor meg minek

 

minden határon túlmentünk,

s a végén határainkba botlottunk.

ez a kis botlás a végét jelentette mindennek,

amit valaha civilizációnak neveztünk.

a madarak végignézték az egészet.

ők még beszéltek szent ferenccel,

mi csak olvastuk, de nem értettük.

a delfinek is végignézték. köszönik a halakat.

mire elolvadt a jég szívünkről,

elárasztotta egész testünket,

s most könnyben fuldokolva várjuk a messiást,

de a messiás sokadik eljövetele is elmarad.

megunta. mindig csak ő jött el.

akkor meg minek.

 

Caspar David Friedrich

 

egyesítem világaimat.

összeadásaim végén

a Minden összege az Egy.

a koncentrált létezés.

az asztalon bor és kenyér.

a hegyek párájából

katedrálist emel a jelenlét.

kővé merevedik az örökkön örökké.