Csepcsányi Éva versei

Új tavasz

Maradsz ki voltál,

zárt szakramentum,

és nagypénteki oltár,

Pedig valóság és ábránd

együtt életképesek.

Kinn épp most nyit

a gyöngyvirág, a május

lányos, rejtőző éneke,

és szemedkék felhők

járnak a légegen.

 

 

Az idők természetéről

Vannak idők – üvegfalakba zárva,

 és nézhetsz tükörben adoráló arcokat:

nincs visszaút, nincs szó, se élet,

csak a szótlanság, a néma, tétlen

csönd.

Felégtek az utak, melyeken a jövő

lépdelt, valahogy mindent, mindent

beborít és elfed egy tündér-lenge,

mégis áthatolhatatlan rengeteg,

a templom előtt üres képkeretek – soha

 nem  kerülnek bele vőlegények és emlékek,

a Szerelmes Féltékeny Isten kiperzsel,

elfagyaszt, porrá tör és --  újjáteremt.

 

 

Kilépek szobámból,

mégsem mozdulok,

Te érkezel és viszel

Magaddal Határtalan!

A ruhák, könyvek és

laptopom jelentéktelen,

Belép teremtett rendjébe

az Örök Ige, és az atomok

újjászületnek, más lesz

a sötétség és más a fény,

lelkemnek nem szabhat határt

se test, se testetlen kísértő,

amikor Ő jön, amikor Ő

meglátogat: a Mennyből

tördel szívembe mézdalokat.

 

 

A Nő teremtése

Gyémánt akartam lenni a koronán,

tó, tündér, mesebeli illat és tánc,

gyöngy az óceánban, a teremtett

világ felkiáltása még fülemben cseng,

amikor a nemlétből Jahve előszeretett.

Angyaloknál, férfinál értékesebb és szebb

voltam Neki, úgy teremtett, hogy az Ő szépsége

bennem legyen a legteljesebb, mert nememből

lesz Édesanyja, és Szent Jegyese, az Egyház és

Izrael.

Csillag akartam lenni, fényesebb, mert

Mária a Tengernek Csillagja, a legfényesebbnél

is kimondhatatlanul fényesebb…

és íme mire jutottam?

Mire jutottam, ó Istenem, mire jutottam?

Tapsot álmodtam és lettek ököllel ütő

kezek, virágkoszorút – és helyette tövis –

…