Gyárfás Endre: Két szarvasfő

 

                                     K É T   S Z A R V A S F Ő

                                                       A Kiegyezés emlékére

 

 

                                     Két szarvasbika preparált feje.

                              Láthatjátok a vadászmúzeumban

                              Vadászok vágták le száz esztendeje,

                              mikor a tetemekre rátaláltak.

                              Két bika. Nem golyó volt gyilkosuk,

                              nem villámcsapás, nem ordas, nem medve.

                              Ünőre gerjedőn, tajtékozó

                              viadalban döfték egymást halálra.

                                          Vagy mégsem?

                               Nézzétek: a két agancs

                               mintha egy lenne, egyetlen bozót.

                               Egyikük horgas ága beakadt

                               a másikuk szárába. Mint fél bilincs,

                               de egészként szoros, kattanhatott rá.

                                            Eleinte még

                               előre nyomult mindkettő, remélve,

                               hogy vetélytársát megfutamíthatja.

                               Az egyik sejtette: vesztésre áll.

                               Hátrált, hogy megforduljon, és...

 

                               A fél bilincs meg nem lazult. A másik

                               felfogta győzelmét, s emelte volna

                               csontkoronáját, a hódoltatót.

                               A fél bilincs! Egymástól elfele

                               indultak volna. Érezték, hiába.

 

                               Ha egyikük megadást színlel, és

                               a földre dől, másikuk oldalazva

                               közelít hozzá, ez is meg az is

                               ránt egyet, s így a kampó

                                           kiakad.

                             

                                 De nem! A dac még színlelést sem enged.

                                 Előre, hátra, hol jobbra, hol balra,

                                 ég felé, föld felé és körbe-körbe.

 

                                 Nem hozzák többé szarvuk közt

                                          a napot, a holdat.

 

                                  Miután elhevernek az avarban,

                                  hallásuk élesedik. Csaholás,

                                  üvöltés, puskaropogás. Kopó,

                                  farkas, vadász bolyong a rengetegben.

 

                                  Legyek, darazsak, méhek, mielőtt

                                  a tél odvába bújnának, eldongják

                                  a siratót, míg hulló lomb teríti

                                                a szemfedőt.

                                            De nincs ez túl korán?

                                  Fölrémlik még a szép híves patak,

                                  fölsajdul még az agancsnövés kínja,

                                  s az orrcimpákat megrezzenti még

                                  a tőgyből buggyanó tej illata.