Hegyi Botos Attila: A világok háza

 

 

 

Fékezd, te nap, tomboló heved.

Sugárzó gerinccel, alázattal lépj:

kimeríthetetlen apróságok,

törékeny átmenetek

egyensúlya valahány tudat.

Ha bolygatod, már egy másik,

számára iszonyú valóságba zuhan:

becsüld inkább vigasza bálványait,

csepp csecsebecséit, semmint

a semmibe szakadjon

úgy tapintatlan veled,

mint idejekorán elhaló meglátásaival.
Ne feledd, amint egytől egyig mind,

bármely világban meglátások, 

felfénylő pillanatok  vendége vagy.

Szőjék kivehetetlen:

amott emberi érzések,

emitt tündéri teremtések,

naparcú istenek, angyalállatok.
Adj hálát mindannak, mi idáig vezetett,

s bennük a Feltétlennek, hogy részesük lehettél.

S ha ezt nem felejted,

a rácsodálkozás  gyermeki megrendüléseit,
lehajtott fejed, tekinteted villózó baldachinjai alatt
dúdoló öled lehet az ágy,
hová hajthatják mind e kedves álmok lombjaikat.
Mert bármit feledhetsz, te szív,
egyet soha nem:
amiképpen a tüzelő szerelem becézi kedvesét,
úgy nem létezik, csupán egyetlen bizonyosság:

csodálatban születik valahány csoda.