Kálnay Adél versei

 

Különös, nyári nap

 

Volt egy nap egyszer régen,

egy furcsa nyári nap,

könnyű habfelhők úsztak át az égen,

s én a kert végében álltam éppen

kedves szilvafám előtt.

Ráérősen álldogáltam,

vártam, hadd teljen el a délelőtt.

/Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!

Soha azóta nem találok annyit, pedig

kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,

azon a furcsa, különös napon . . ./

Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,

mi a jó abban,

hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,

van talán rá valami okod,

csóválta fejét és

elcsoszogott a kiskonyha felé.

Húzta őt a folytonos dolog,

meg sem várta, mit mondanék,

ha lenne válasznak bármilyen szavam,

de mindegy is, úgyse volt.

Szavam csak most van arról a furcsa,

különös nyári napról,

hisz most látom én, hogy az ágak között,

ott, ahová nemrég egy madár költözött,

valami moccanás vagy rebbenés készül

kilopni a csendet a levelek közül,

s a csenddel együtt a rend is halni készül,

a rend, amely kimondja,

hogy minden élőnek élni kell,

a rend, amelyről azt hittem, örök,

s most mégis, egy parányi lény

csendből, rendből kihullva,

akár könnyű pihe lefelé pörög,

s elém akar leesni éppen,

hogy lássam a kínt a szemében,

azért, hogy megtudjam, igen,

bármi, bármikor lehet,

mindez megtörténhet

egy szép napon majd veled,

hiába bízol oly nagyon

Istenben, hitben, jó reményben, 

biztonságod fészkéből,

mint gyönge fióka,

bármikor kihullhatsz a porba . . .

Ám hirtelen, egy fényes villanás,

vagy talán egy szárny suhanása,

s a halni készülő fióka mégsem

hullott a porba le,

ott volt, aztán – ó, Istenem –

többé nem volt már ott sosem.

Döbbenten és ujjongva álltam ott,

nyár volt, csend, nagy meleg,

könnyű habfelhők az égen,

egy különös nyári nap,

egyszer, régen . . .

 

 

 

 

 

Régi kertben, tétován

 

Jártam nemrég egy régi kertben,

csikorgva nyílott ajtaja,

pókhálókat szaggatva mentem,

régvolt magamat kerestem,

bár tudtam, nem lelem meg soha.

Billegett alattam a járdakő,

nem fogadta el súlyomat,

hogy én vagyok, nem hihette,

nem így emlékezett lépteimre,

lelökni kívánta lábamat.

Aludni vágyott, megszűnni már,

fűben eltűnni észrevétlen,

földbe süppedni tán,

amelyből hajdan vétetett.

Hanem a fák, a jó emlékezők,

csak végigmértek szótlanul,

láttam, megismernek engem,

csodálkoztak is, mivé lettem,

s karolták volna vállamat.

Gyümölcsök helyett emlékektől

roskadoztak most az ágak,

fáradt, régi, töppedt képek,

s könnyű, hajdanvolt álmok

ringtak incselkedve, s kérdezték

volna, hogy vagyok, de jött

a szél és befogta szájuk, örök

csend legyen dohos világuk,

szólniuk hozzám már nem szabad.

A kert végében még állt a pince,

besüppedt tetővel haldokolt,

láttam, szememre hányja

a sok eltűnt évet és hónapot.

Csöndben álltam, várakoztam,

talán hallok valami fontosat,

olyat, ami csak nekem szól,

amit nekem őriztek itt a fák,

s jól gondoltam, szólt a kert,

fülembe súgott, így üzent:

az idő, ez a furcsa szerzet,

láthatatlanul körbefon, nem

érzed, úgy mozdít észrevétlen,

s mire feleszmélsz, megírja arcod,

akár te tetted ezt hajdan kerted

fáival, itt jártam, írja, és lesi kajánul,

mit szólsz, ha látod, csakugyan,

már megint jött és lelopta a fényt

hajadról, kicsalta a színt szemedből,

s most arra vár, hogyan görbítse hátad . . .

Lásd így vagyunk mi is, tétován

keressük egyszervolt magunk,

de hiába, nincsenek csodák,

nem jön elő, mi élő volt, a múlt.

Jól van így, gondoltam akkor,

hiszen itt minden én vagyok,

a járdakő, a kapu is, a pince és

a  néma fák, bennem süppednek,

csikorgnak, nőnek, bennem

emlékeznek már örökké, így

hordják súlyos terheik -

s közben az idő csak röpít . . .

 

 

 

 

 

Még mindig álmaimról

 

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél,

hogy ne érjelek utol semmiképp,

aztán befordultál a sarkon.

Kiáltottam utánad,

de hangom erőtlenül halt el,

a lábaimban sem volt erő,

s minden lépésemmel nőtt

bennem a félelem . . .

Mi lesz most, gondoltam,

elérek - e én is a sarokig,

meglátom - e az ismerős utcát,

ahol először találkoztunk,

ahol a platánok hámló kérgét

mókusok hordták szét izgatottan,

ezt néztük akkor régen mind a ketten,

s csak nagyon sokára láttuk meg egymást . . .

Az egész életünk benne van ebben az utcában,

gondoltam, a platánok méltóságában,

a mókusok játékában, a vénülő házakban,

a délelőtti csendességben,

ami lassan sétál fel s alá,

és be - behajol az árva udvarokba,

a fiatalságom az az utca,

a szerelmem és a reményeim . . .

Mindjárt ott leszek én is,

gondoltam, ott leszek a sarkon,

onnan majd látni foglak ismét,

ott állsz a mi fánk alatt,

türelmesen, ráérősen álldogálsz,

nézed, hogyan bujkálnak a fények

az ágak között,

meg se rezzensz lépteim zajára,

mintha nem is tudnál rólam,

de magadban mosolyogsz azon,

hogyan próbálok észrevétlenül

eljutni hozzád,

a hátad mögé lopózva.

S már ott is voltam a sarkon,

már arcomban éreztem a szellőt,

amit a sűrű lombú fák küldenek

mindig elém fanyar illatukkal. . .

És akkor láttam,

hogy nincs ott az az utca,

és semmilyen másik utca sem volt,

csak a nagy üresség,

a semmi,

és a szemem elé kaptam a kezem,

ez nem lehet,

mondtam,

ez nem lehet,

nem tűnhetett el,

ami valaha létezett,

s közben tudtam biztosan,

igenis lehet olyan,

hogy minden odavan

egy pillanat alatt,

s akkor sírni kellett nagyon,

s azóta is csak sírok,

hiszen még mindig álmodom.