Kántor Zsolt versei

 

Hátrafordul a múlt

Nonszensz

 

A hazugság és a semmit mondás

Terméketlen és frigid nyugalma
Amibe bele van csomagolva a rágalom
Az atomok mélyén tátongó félreértés
Bekapja a pillanatot egy hal
Ami voltaképp zárványbuborék
Szunnyadó füstcsík a végesség
Tengerbe pottyant felhő
Gallyak sugdolózó fragmentumai
Transzcendencia-kontraszt és könnyű könny
Mosolygó lépcsők és rózsákkal borított falak
Titkaink szégyellik önmagukat
A víztükör előtt és kiabálnak a rejtélyek
Hogy meg tudjanak bocsátani az élők
A tetszhalott árnyékok ivadékainak

 

 

Megcsikordul a kréta

Egy pohár kavics

 

A szív mélyén teremtődik

Az a finom szövet, textúra

A dolgok lényegébe beleírva.

A visszhang kagyló alakú szárnyai.

Foszló arcvonások. A sokféleség.

Kiteregetett lepedőkön tarka lepkék.

Ja. Azok a ruhacsipeszek, Uram.

Imák, amelyek összefogják a szavak

Szűzhártyáit –

Hiába futkározik a papíron a mondás

Tisztátalan marad az anyag

Az abroszt az évek leeszik

A morál és a nyelv nem találkozik

Beilleszthetetlen a gondolat a lélekbe